Pipi, Baba és Feri: a három Sass

Nagykanizsán aligha kell bemutatni Sass Brunner Erzsébet és Brunner Erzsébet kalandos életét, ezzel szemben a család harmadik, szintén festő tagjáról – a férjről, az apáról – eddig nem igazán lehetett hallani. A három Sass című kiállítás részben neki, Sass Brunner Ferencnek állít emléket. A fényképekkel és írásos dokumentumokkal kiegészített tárlatot meghosszabbították, így még október 12-ig látható a Magyar Plakát Házban.

Hatalmas, mintegy ezer darabos a világot járt anya és lánya hagyatéka, ezért a Thúry György Múzeum igyekszik időről időre, mindig más megközelítésből az érdeklődők elé tárni azt. Emellett elkezdődött az Indiából „hazatért” festmények restaurálása is, így a következő években sorra ismerhetjük meg azokat az alkotásokat, amelyeket eddig még nem láthatott a kanizsai közönség. A legújabb, A három Sass című tárlat csaknem harmada ilyen képekből állt össze.

A szervezőknek mindezzel együtt volt egy másik, líraibb szándékuk is, mondja Tugya Beáta kurátor: szerették volna, ha a Sass Brunner család három tagja 81 év után újra „találkozik”. Sass Brunner Erzsébet és lánya, Brunner Erzsébet 1929-ben India felé vették az irányt. Csak nagysokára, 1938-ban látogattak haza, akkor az apa, Sass Brunner Ferenc már Sümegen élt. Utolsó találkozásuk egy londoni kiállítás és Baroda maharadzsa visszautasíthatatlan munkaajánlata miatt rövidre sikerült, így pár hét múlva búcsút is intettek egymásnak – talán akkor még nem sejtették, hogy örökre.

– A két Erzsébetről nagyon sok mindent tudunk, a férj és az apa alakja azonban méltatlanul a háttérbe szorult, ezen is szerettünk volna változtatni – magyarázza Tugya Beáta. – Ferenc festőiskolát nyitott Nagykanizsán, ezért érkezett a városba, ahol mindjárt bele is szeretett első tanítványába, Erzsébetbe. Sok közös kiállításuk nyílt, megjárták Münchent is, ám amikor kitört az első világháború, melankóliára hajlamos lelkük elvesztette az egyensúlyt. Erzsébetnek a keleti filozófiák és India jelentette a kiutat a válságból, Ferenc viszont, bár nem szakított a festészettel, a nagybányai iskolát idéző tájképei helyett jórészt portrékat festett megrendelésre, hogy eltartsa magát valamiből.

A nagy világégést megelőző évekből nem sok festménye maradt fenn, de kettő azért most is látható a Magyar Plakát Házban. Az öreg koldust ábrázoló festménye sokat elárul arról, mennyire megérintették őt az olyan társadalmi problémák, mint a szegénység – amelyből neki is jócskán kijutott.

– Korabeli fényképeket is kiállítottunk, amelyeken megfigyelhető, hogy éveken át ugyanazt az egy-két inget, öltönyt és kalapot viselte. Nehéz sora volt, örökségéből még ifjú korában, jóhiszeműen hagyta, hogy kiforgassák. A ’30-as években Sümegre költözött sógornőjével, Farkas Jolánnal, és Ferenc testvérének a fizetéséből éldegéltek. A levelezések arról tanúskodnak, a két Erzsébet igyekezett pénzzel, ruhákkal segíteni az itthon maradt rokonokat.

Brunner Ferencnek évekbe telt, mire meg tudott bocsátani feleségének és lányának, amiért azok elhagyták őt. Noha a fiatalabb Erzsébet, akit maguk közt egyszerűen Babának hívtak, egy ideje Budapesten tanult, és az édesanyja – aki pedig a leveleit rendre Pipiként szignózta – szintén egyre több időt töltött a fővárosban, a tényleges elválást Ferenc árulásként élte meg. Az szóba sem jöhetett, hogy utánuk menjen Indiába: vakmerő butaságnak tartotta, hogy valaki mindent hátra hagy csak azért, hogy kósza álmokat kergessen egy számára ismeretlen földrészen, kultúrában.

– Nem egyszer szemrehányóan írt nekik, különösen a lányának – meséli a kurátor. – Az igazság az, hogy Ferenc leginkább a feleségére haragudott, amiért a szinte még gyerek Babát ilyen veszélyes kalandba sodorta. Az, hogy két nő bármiféle kíséret nélkül nekivágjon a nagyvilágnak, egyenesen botrányos volt a 20. század elején.

Anyát és lányát azonban semmi sem tántoríthatta el: úgy érezték, magyar testben születtek, de a lelkük indiai. A Balatonról és más magyar tájakról készült festményeik mégis arról tanúskodnak: Indiában sem felejtették el a szülőhazájukat. Pipi rendszeresen írt nővérének, Lalának. Ferencnek jóval ritkábban, évente kétszer-háromszor. Ennek ellenére nem múlhatott el úgy a házassági évfordulójuk, hogy arról ne emlékeztek volna meg a leveleikben…

Nemes Dóra

Fotó: Gergely Szilárd