Elszakított, tönkretett családok – Amikor az ávósok zörgettek…
1950 és 1953 között mintegy tízezer ártatlant szakított el otthonától a kommunista rezsim teljesen önkényes alapon. Az embereket bevagonírozták, és a Hortobágyra vitték, a tizenkét kényszermunkatábor valamelyikébe. Az elhurcoltak csak az első Nagy Imre-kormány által meghirdetett amnesztia után szabadulhattak, de sokaknak már nem volt hová hazatérniük.
Velünk élő történelem. Anek Sándorné és Czinki Ferenc a megemlékezésen (Fotó: Gergely Szilárd)
Az ’50-es évek eleji kitelepítések több ezer családot érintettek: a kommunista rémuralom által keltett hisztériának főként a déli és nyugati határvidék esett áldozatául. Nagykanizsán és környékén sokan élnek még, akik számára a hortobágyi kényszermunkatábor nem a történelemkönyvek tárgyilagos, fekete-fehér fejezete, hanem a mai napig sajgó valóság.
– Az éjszaka közepén puskával felfegyverkezett ávósok zörgettek be hozzánk – idézi fel az eszteregnyei Czinki Ferenc, aki negyven hónapot töltött a kónyapusztai táborban. – Édesapámat még a háborúban vesztettem el, nagyapámat és az ő édesanyját pedig az Alföldön töltött negyven hónap alatt. Próbáljuk felejteni a múltat, de fájó emlék.
Az önkormányzat és a Hortobágyi Kényszermunkatáborokba Elhurcoltak Egyesülete minden évben a vasútállomáson tart megemlékezést. Ezen a kiskanizsai Anek Sándorné is mindig részt vesz, bár mint mondja, nem szívesen, mert a sebek újra és újra feltépődnek.
– Azt, amit velünk tettek, nem lehet elfelejteni, de nem is szabad. Főleg a fiatalok miatt: nekik tudniuk kell, miken mentünk keresztül, nehogy még egyszer ilyesmi előforduljon – hangsúlyozza. – Négy évig voltam Kónyapusztán, és amikor haza lehetett jönni, alig mertem, mert az ottaniak már előre mondták: semmit sem fogunk visszakapni a tulajdonunkból, nem lesz megélhetésünk. Igazuk volt: sem továbbtanulni, sem elhelyezkedni nem tudtam.
A kommunista hatalom teljesen önkényesen szakította el családok ezreit az otthonától. A kitelepítettektől irataikat elvették, és alig egy órát hagytak nekik a legszükségesebb holmijaik összeszedésére. A hortobágyi táborokban egy mindössze félméter széles ágyon kaptak helyet. Kényszermunkájukat a környező falvak állami gazdaságaiban végezték egészen addig, amíg az első Nagy Imre-kormány amnesztiát nem hirdetett, s 1953 júliusában feloszlatták az internáló táborokat. Csakhogy a legtöbbeknek már nem volt hová hazatérniük: számkivetettek lettek egykori lakóhelyükön, a saját hazájukban.
Dénes Sándor: Élővé lehet tenni, amit valaha eltüntetni kívántak…
A városi megemlékezésen Dénes Sándor azt mondta, a hortobágyi munkatáborok kegyetlen körülményei múltjától, karakteréktől, kultúrájától, tehát az otthon élményétől fosztott meg tízezer embert a saját hazájában. Az egyén és a közösség önazonossága pedig nem sarjadhat ki semmilyen módon, amíg gyökeret nem ereszt.
– Aki ezt másoktól megtagadja, magát az emberi létezést tagadja meg, s az embertelenséget vallja, cselekszi.Ez történt a kommunizmus évtizedeiben Magyarországon is, ahol az idegen érdekek a hagyományainkat elfeledtetve úgy tapostak bele otthonaink szentségébe, elűzve a nemes szívű vendéglátókat, mintha sohasem létezett volna hazánk történelme és múltja, mintha sohasem létezett volna Magyarország, holott ezeréves kultúránk Európa és a világ történelmének szerves és nagyszerű része.
Dénes Sándor hozzátette: csaknem hét évtized elteltével a közös főhajtás azt bizonyítja, hogy a felejtés mélységéből újra fel lehet emelkedni, és élővé lehet tenni mindazt, amit valaha eltüntetni kívántak.
Nemes Dóra