Kepe Tibor – „Kanizsaiként mindig is Kanizsán akartam futballozni”

A ’80-as és ’90-es évek egyik legmeghatározóbb kanizsai labdarúgója volt Kepe Tibor, aki több száz mérkőzésen viselte az Olajbányász mezét. Az NB I-be jutó gárda csapatkapitányával karrierje állomásait idéztük fel interjúnkban. 

Mikor döntötte el, hogy labdarúgó szeretne lenni?

Abban az időben mindenki próbálkozott ezzel a sportággal, mi is fociztunk mindenhol az úttesten, a réten, ahol éppen hely volt. Gyerekként lementem egy Nagykanizsai Olajbányász-meccsre és azonnal megfogott az egész miliő. Amikor mentem le meccsre kiskölyökként, láttam, hogy jönnek ki a játékosok, le voltak kenve olajjal, menő szerelésük volt és borzasztóan tetszett. Csillogó szemmel néztem őket és megmondtam, hogy ha felnövök, akkor én is futballista leszek. Megfogott ahogy az emberek szurkoltak nekik, ahogy beszéltek róluk, ahogy megismertem őket. Már akkor éreztem, hogy ez egy kiugrási lehetőség. Ez volt az, ami számomra nagyon pozitív volt. 

Az 1981/82-es idényben került fel az Olajbányász keretébe. Hogyan emlékszik erre az időszakra?

Semennyi lehetőséget nem kaptam. Kaptam szerződést, nagyon jó csapat volt, de igazából én akkor még túl kevés voltam hozzájuk. Ők sokkal jobb játékosok voltak, nem tudtam bekerülni a csapatba, de már az is óriási volt, hogy ott lehetettem, hogy velük edzhettem. Felnőtt fejjel, így, hogy vége a pályafutásomnak visszagondolva már szerintem egy fiatal nem is az edzőtől tanul sokat, hanem az idősebb játékosoktól. Őket próbálja utánozni, tőlük próbál ellesni sok dolgot. Amikor odakerültem, én is rengeteget tanultam tőlük. 

Fél év után eligazolt a MÁV-NTE-be. Mennyire érezte ezt visszalépésnek akkor?

Egy világ omlott össze bennem. Előtte nagyon-nagyon büszke voltam, hogy odakerültem. Nagyon nem is akartam lemenni, de érdekes módon olyan jó közösséget találtam a vasút csapatánál, hogy nagyon gyorsan megszerettem őket. Csak pár hónapot voltam ott, mert rögtön vonultam be katonának ’82 augusztusában, de nagyon szerettem azt a miliőt, ami körülvette őket. Ők voltak a kiscsapat, amatőrök voltunk, dolgoztunk, jártam suliba és minden nap edzés volt. Ez egy kicsit más világ volt, de így fiatalon úgy voltam, hogy ezt a három dolgot tudom együtt csinálni. 

Mennyire érezte, hogy labdarúgóként is jobb lett ebben az időszakban?

Egerszegre kerültem ekkor a Honvéd Katona SE-be. A legfontosabb az volt, mint minden fiatalnak, hogy játéklehetőséghez jussak. Az NTE-ben végig kezdő voltam, végigjátszottam a meccseket, de nem játszottam túl jól, megmondom őszintén ahogy visszaemlékszem. A szintén NB III-as Katona SE-ben már jobb volt. Ha most utánaszámolnék, legalább tíz ember volt, aki vagy előtte, vagy utána játszott NB I-ben. Ez egy értékmérő szerintem és a csapat jól is szerepelt. Volt egy jutalomút fél év múlva volt egy jutalomút, Koreába vitték ki a csapatot magyar katonaválogatott néven, aztán pont mi, akik ezt az eredményt elértük akkor szereltünk le és bennünket pont nem vittek ki, hanem akik jöttek és a fiatalok ők utaztak el helyettünk. 

A leszerelés után visszatért az NTE-be, ’86-ban aztán újra leigazolta a Bányász. Egyértelmű volt, hogy Kanizsán marad?

Nagyon jól éreztem magam az NTE-ben. Már az első év után is volt NB I-es ajánlatom is, de megkeresett az Olajbányász is. Németh Lajos volt akkor az edző és azt mondta, hogy „Fiam maradj, erősödsz és akkor jövőre el tudsz menni és majd válogathatsz az ajánlatok közül.” Így is lett. Egyre jobban ment a játék. A következő évben megszaporodtak a hívások, tárgyaltam más csapatokkal is. De tudtam, hogy én kanizsaiként Kanizsán akarok játszani és az Olajbányásznak mondtam igent. 

Generációváltáson volt túl ekkor az Olajbányász. Mennyire alakult ki ekkor a későbbi nagy csapat?

Amikor visszamentem olyan játékosok jöttek, mint Iványi Lajos, Kiss István. Hegedűs már ott volt, Csáki Laci volt a kapusunk, akivel 10 évig együtt játszottunk. A csapat magja már kialakult ekkora, és az, hogy felkerülhettünk vagy jó eredményeket érhettünk el már ennek is volt köszönhető. Ismertük egymás gondolatát, a pályán kívül is nagyon jó barátok voltunk, plusz a csapat is nagyon egységes volt. Ezt pontokban is ki lehet fejezni, szerintem ha jó közösség van az 6-8 pontot jelent fél szezononként és 10-15 pontot egy év alatt. 

’88-89-ben harmadik lett a csapat, amelyik korábban a középmezőnyben szerepelt. Eddigre érett össze a társaság?

Elrontottuk a végét, fel is kerülhettünk volna, mert a vége előtt mi vezettük a tabellát. A Csepel jött hozzánk és ha megverjük őket, akkor felkerülünk az NB I-be. Érdekes meccs volt, sokszor megnéztem videóról. Kanizsán nem voltak meg a feltételek, talán a vezetés sem akarta, hogy feljussunk. Semmilyen támogatást nem kaptunk meg ahhoz, hogy egy ilyen fontos mérkőzésen mint a rivális Csepel ellen bejöjjenek az öltözőbe és azt mondják, hogy „Gyerekek, nyerjetek mindenképpen, ezt a meccset meg kell nyerni!”A csapat borzasztóan érzékeny volt ilyen dolgokra, a játékosok érezték ezt és negatívan hatott rájuk. Meccs előtt próbáltam tüzelni őket, hogy nyerjük meg, NB I-esek leszünk, ha jövőre kiesünk nem számít, de sajnos egy 0-0-t sikerült összehoznunk. Rengeteg néző jött ki, amikor vége lett a meccsnek, abban a pillanatban leszakadt az ég, akkora eső volt, hogy mindenki menekült haza. A nézők borzasztó csalódottak voltak. Nagyon sajnáltam azt a szezont, mert borzasztó jó csapatunk volt, akkor még játszott Szőke Laci, Skublics Győző is, olyan játékosok akik a korosztályom és sok évet eltöltöttek Kanizsán. Nagyon jó csapat volt. 

A következő idények nem sikerültek ennyire kiemelkedően. Rányomta a bélyegét az elmaradt feljutás erre a korszakra?

Szerintem inkább az volt a problémánk, hogy volt egy nagyon jó kezdőcsapatunk, viszont nem volt kispadunk. Nem akarok megbántani senkit, de ez csak 11 jó játékos, ha 2-3 ember megsérült vagy volt 2-3 eltiltottunk, akkor nem tudtunk a pályára küldeni olyan játékosokat, akik tudtak volna lendíteni a csapat játékán, sajnos akkor gyengébbek voltunk. Így azért nagyon nehéz megnyerni egy NB II-es bajnokságot. 

93/94-re jobbak lettek a feltételek? Mert ekkor olyan játékosokat tudtak igazolni szezon közben, mint Vidóczy és Szalai.

Mindenképpen kellett, hogy igazoljunk játékosokat, pont az előbb elmondottak miatt. De úgy gondolom, hogy Keszei Ferenc személyében egy olyan edző érkezett – bár előtte is voltak jó edzőink – aki egy különlegességet hozott hozzánk. A győzni akarását, a szakmai felkészültségét, kanizsai volt, fiatal volt, ambiciózus volt. Úgy jött oda hozzánk, hogy mindenkit meg fogunk verni és meg fogjuk nyerni a bajnokságot. Nézett rá mindenki, hogy ugyanazzal a csapattal nyerhetünk, mert már megnyertünk három-négy meccset zsinórban, de utána meg jött egy sérülés vagy egy eltiltás és elvesztettünk két-három meccset a korábbi években. Őt nem érdekelte, először nem hittünk neki, viszont ahogy jöttek sorban a győzelmek úgy egyre inkább a csapat kezdte elhinni neki, hogy igen meg tudunk verni mindenkit és fel tudunk kerülni akár NB I-be is. Az ő személye mindenképpen döntő volt a felkerülés szempontjából. 

Ő volt az az edző aki a legnagyobb hatással volt önre?

Az egyik mindenképpen. Említhetném Németh Lajost, ő volt a másik oldal. Keszei Feri inkább a szakmai oldalt képviselte. Például azt, hogy letámadás-ellentámadás-labdaszerzés, már 30 éves elmúltam, de ezekről a dolgokról nem nagyon hallottunk. Kereki Zoli volt ’86-ban az edző, ő az edzésmunkában hitt, olyan edzéseket tartott, úgy edzettünk, mint a kommandó Amerikában. A sárban csúsztunk-másztunk. Ember-ember elleni összecsapások, párharcok, hihetetlenül jó volt. Németh Lajos hihetetlenül nagy tanár volt és jó pszichológus, annyira értett a játékosok nyelvén, úgy tudta motiválni őket, úgy tudott csapatot alkotni. 

A ’93/94-es szezonban jött össze a feljutás. Futballőrület volt Kanizsán, ez fokozatosan alakult ki?

Ahogy jönnek sorra a győzelmek, úgy egyre több ember jön ki a pályára. Ha rosszul szerepelsz, akkor egyre inkább fogynak el. A győzelmek hatására az emberek elkezdtek futballmeccsre járni, ez itt is így történt. 

Ha fel kellene idézni ennek a szezonnak a legemlékezetesebb meccsét, akkor melyiket választaná?

Mindenképpen a Dunaújváros elleni meccset mondanám. Pontelőnnyel utaztunk, Keszei mondta, hogy nem lesz semmi gond, de azért megmondom őszintén, hogy mindenki izgult meccs előtt, hogy mégis nagy múltú csapat és jó csapat is volt. Simán elvertük őket. Innentől kezdve azt hittük, hogy simán felkerülünk, diadalmenet lesz minden, gyengébb csapatok jönnek, ha a legjobbat el tudtuk verni, akkor mindenkit legyőzünk.  Nem így történt, a következő három meccsen nem tudtunk nyerni. Újra a nyakunkban volt a Dunaújváros és innentől minden meccset meg kellett nyerni. Minden meccsre úgy mentem le, hogy nem hibázhatok, jól kell játszanom, nem fogunk gólt kapni és megnyerjük a meccset. De akkora stressz volt, lehet, hogy a kívülálló úgy látta, hogy mentek és nyertek, semmi probléma, de egy abszolút nem így zajlott. Egy idegbetegség volt az egész, hogy minden meccset meg kell nyernünk és nem hibázhatunk, mert az Újváros elénk kerül. 

A csapat egy jó szezonkezdet után kiesett az NB I-ből ’95 tavaszán. Miért távozott?

Nem akartam távozni, kirúgtak. Itt születtem Kanizsán, itt kezdem a kölyökcsapatban, mindig a Kanizsa volt a csapatom, most is. Három játékost, Csáki Lacit, Fuisz Lacit és engem felhívtak és mivel idősebb játékosok voltunk, mondták, hogy nem tartanak rám igényt, új csapatot építenek és így távoztunk a Nagykanizsától. 

Balatonfüredre került, hogyan emlékszik vissza erre?

Borzasztó volt, itt kellett hagyni a családot, a lányom akkor volt öt éves. Nagyon nehéz volt elmenni és a csapatomat elhagyni. Igazából be is akartam fejezni a futballt. A feleségem mondta, hogy van családod, gyereked, el kell menni, mert a család biztonságát kell szem előtt tartani. Soha nem volt nyaram, arra gondoltam, hogy nyaralok, Balatonra megyünk és szeptembertől elkezdek dolgozni. Jelentkezett egy menedzser, hogy kivisz külföldre, jelentősebb összeget ígért. Sajnos ebből semmi nem valósult meg, sem a pénzösszegből, sem a külföldből. Így elmentem Füredre, az első félév borzasztó nehéz volt, tulajdonképpen egy falusi csapat volt, akik feljutottak NB II-be. A tavasz az már jobb volt, összejött egy jó társaság, egy jó közösség, az már jobb volt. De mindenképpen haza akartam jönni, nem akartam a családomtól távol lenni. 

A Balatonfüred egy csoportban volt a Kanizsával. Hogyan fogadták a szurkolók, a régi csapattársak?

Beleírták a szerződésbe, hogy a Kanizsa ellen nem játszhatok. Természetesen elutaztam és rendeztünk is egy jó nagy bulit. A meccs után a kanizsai barátaimnak, volt csapattársaimnak szóltam és jó néhány füredinek is, hogy maradjanak itt. Elmentünk a Függönyösbe az Izzó mellé és egy emlékezetes bulival ünnepeltük a Kanizsa-Füred meccset. 

 Ezután végül összejött a külföldi játék. Milyen emlékei vannak Horvátországról?

Két évre kimentem. Itthon laktam és minden nap ingáztam, 100 kilométert utaztam. Egy évet voltam Csáktornyán és egy évet voltam utána Hodosanban. A csáktornyai időszak nagyon-nagyon jó volt, másodosztályban játszottunk. Egy teljesen más futballközeget ismertem meg. Ott minden meccs egy háború, olyan nincs, hogy valaki nem küzd, mert azt azonnal kiteszik maguk közül, aki nem teszi oda magát száz százalékig. Érdekes volt ezt megélni, a csapat jól szerepelt Iványi Lajossal voltam kint, így sokkal jobb volt, hogy ketten vagyunk. Borzasztóan élveztem és a legfontosabb, hogy szerintem a magyar játékosok is alkalmasak erre a futballra, a horvátokat pedig nem kell bemutatni. Mindenhol ott vannak az alacsonyabb ligákban is, őket nem kell hajtani, önmagukat hajtják, hogy külföldre ki tudjanak menni, valahol szerződést kapjanak, keressenek egy csomó pénzt, amiből elkezdik az életüket. Nálunk ez a mentalitás sajnos teljesen ismeretlen volt. Örülök nagyon, hogy gyorsan tudtunk alkalmazkodni ehhez a futballhoz és úgy érzem, hogy mindketten a csapat erősségei voltunk. 

Ekkor már készült a civil életre?

A feleségem fényképész volt, én egy másik vállalkozást akartam csinálni, de az az utolsó pillanatban meghiúsult. Kézenfekvő volt, hogy csináljunk egy fotó műtermet, azóta is ott dolgozunk. Ennek már 27 éve. Közben még játszottam hat évet Ausztriában. 

Ott milyen volt az amatőr közeg?

Nagyon nehéz. Egy edzésért 350 kilométert utaztam úgy, hogy dolgoztam már. Pénteken kimentem, éjfél után értem haza, szombaton el kellett menni videózni, onnan is az ember éjszaka ért haza. Vasárnap bajnoki meccs volt, éjfél után értem haza és hétfőn kezdődött a munka. Kemény időszak volt. A futballal viszont nem volt probléma. Eleve úgy mentem ki, hogy fel voltam edzve, ahogy Horvátországban mindenki, erőnlétileg senkinek nincs problémája. Ausztriában kiemelkedő voltam fizikumra, mindig is vigyáztam az erőnlétemre és úgy éltem, hogy tudjak a családomnak pénzt keresni. 

Követi az utódokat? Mit gondol a jelenlegi kanizsai futballról?

Amikor tudok kimegyek, majdnem minden meccset láttam. Szurkolok nekik, sajnos az előző évben a bajnokság megnyerése már előrelépés volt, az osztályozó viszont apró nüánszokon múlt. Karcagon sem játszott rosszul a csapat. Nagyon sajnáltam. Egy NB II-es bajnokságra több százan, ezrek kimennének, mert Kanizsán mindig is nagyon szerették a futballt. Szerintem az emberek ki vannak éhezve egy magasabb osztályra. Remélem, hogy most sikerül, nemcsak megnyerni a bajnokságot, de az osztályozót is. 

KÁLOVICS Tibor 

Képek forrása: Kepe Tibor valamint Szalai Szilveszter/Kanizsa Médiaház