Péter Árpád: Lila kettő

,,Magasztalja lelkem az Urat, és szívem ujjong megváltó Istenemben [Hab 3,18], mert tekintetre méltatta szolgálója alázatosságát [1 Sám 1,11]. Íme, mostantól fogva boldognak hirdet engem minden nemzedék [Ter 30,13], mert nagy dolgot cselekedett velem a Hatalmas [MTörv 10,21], és Szent az ő Neve [Zsolt 111,9].

A második lila a remény gyertyája az adventi koszorún, ami az évezredeken át a Messiást váró zsidó népet jelképezi.

És persze minket – akikhez ugyan már megérkezett Krisztus, de mégis várjuk. S nemcsak karácsonyról karácsonyra, hanem napról napra is.

Az égbolt üres, ezt tudja minden vak, de reggel felkel és ragyogni kezd a Nap. (Ákos)

Nos, ez a remény, de tán több is annál: bizonyíték, nem ígéret. Ahogyan Krisztus is az.

Az élet grádicsain bukdácsolva vajon hányszor mondjuk Fodor Ákossal(?): Röpülj, hajóm, Nincs víz. És ha tényleg röpül – mert sokszor azt teszi… – Rachel Van Dyken juthat eszünkbe: Még ne add fel. Néha oda, ahová Isten azt írta, Vég, azt igazából úgy érti, hogy Kezdet.

Ahol elfogy a víz, az a vég, de ha röpülhetsz, az a kezdet. Metamorfózis.

Frázisként puffogtatjuk, sztereotípiaként mondogatjuk, de valójában bele sem gondolunk, mennyire igaz: valaminek a vége egy új kezdete is. Ebben benne van az a remény, ahogyan a zsidó nép várta a Messiást, s benne van az is, ahogyan mi is várjuk életünkben –újra és újra.

Vajon hány összetört szerelmes szív hasadt már meg a végtől, s láttuk később ismét hevesen dobogni? Vajon hány szorgos-dolgos kéz vette már át az elbocsátó „szép” üzenetet, majd nyomta le a hivatal kilincsét reményvesztetten – s mennyi alkotott erőnek erejével kisvártatva?

Amíg idő van, van remény is.

Az emberi szívek alján a várakozás és a reménykedés lappangott, mint a ligeti menazsériából megszökött puma a gödöllői erdőben, s akármilyen nyájas és fegyelmezett volt az emberi külvilág, soha nem lehetett tudni, miféle várakozás rejtőzik sűrűjében, írja Márai, tán arra is utalva, amit igazán szeretnénk, titkoljuk, néha magunk elől is. De kétségünk ne legyen, Isten elől ez sem marad rejtve.

S hogy megkapjuk-e?

Nos, nem mindig.

De vajon mivé lenne a világ, ha mindenki mindent megkapna? Minden pszichopata a fegyvert, hogy vágyai szerint öljön, minden elborult elméjű diktátor az atomfegyvert, hogy letarolja a világot, s minden pedofil az összes gyereket, hogy…

Persze, vannak, akik megkapták; ez a Szodoma-szindróma, vagy épp a sátán műve a felvilág elleni küzdelmében.

S ha mindenünk lenne, ugyan nem akarnánk-e még többet? Akinek egy kocsija van, még egyet, akinek százmilliója van, dupla annyit, aki vett egy Monet-t, nem akar-e majd, mondjuk, Tizianót is. És ha azt is megkapja, utána mi van?!

A remény és a vágy – kéz a kézben – pont azért van, hogy hajtson bennünket. Előre – az anyagi világban, s felfelé – a lélek létráján.

Amikor Mária, az angyali üdvözlet után elment öreg, s szintén áldott állapotban lévő rokonához, Erzsébethez, az asszony így köszöntötte: Áldott vagy te az asszonyok között, és áldott a te méhed gyümölcse! Hogy lehet az, hogy Uramnak anyja jön hozzám? Boldog, aki hitt annak beteljesedésében, amit az Úr mondott neki.

Ez a remény (gyertyája).