A zene és a hit tartja össze a magvetősök családját

Gitárral, trombitával és énekszóval hirdetik Isten dicsőségét a Magvető Közösség tagjai a Felsőtemplomban. A közelmúltban egyházmegyei elismerésben részesített csoport az elmúlt harminc évben egy igazi nagy családdá kovácsolódott, amely a nevéhez híven már számos magot elvetett.

A gitáros dalok tanították meg újra imádkozni Némethné Horváth Emíliát, a Magvető Közösség vezetőjét. Memi – ahogy a legtöbben ismerik a városban – saját bevallása szerint hosszú kihagyás után talált rá újra Istenre, amikor a férje révén belecsöppent egy fiatalokból álló, zenés társaságba. Az ott hallott dalok annyira megfogták, hogy akkordról akkordra, vagy ha úgy tetszik, dicsőítő énekről dicsőítő énekre megtanult gitározni.

– Egy alkalommal két gimnazista lány – egyikük a sógornőm volt – azzal keresett meg, hogy jó lenne, ha Nagykanizsán is lennének gitáros szentmisék. Én erre azzal a feltétellel bólintottam rá, ha hetente egyszer próbálunk. Ennek már lassan 34 éve. Eleinte a lakásunkon találkoztunk, majd amikor már szóba jöhetett a nyilvános szereplés, Nagyrécsén, valamint Inkén szolgáltunk havi egy alkalommal a szentmiséken.

A kezdeti időszak nem volt könnyű: a zenés evangelizáció a ’80-as években jelent meg Magyarországon, és sokan idegenkedve fogadták a dicsőítésnek ezt a kötetlenebb, felszabadult formáját. Memi és barátai azonban jól vették az akadályokat, és 1987-től már a nagykanizsai Felsőtemplomban is rendszeresen felcsendültek taizéi dalok vagy épp Sillye Jenő szerzeményei. Hogy a magvetősök azóta sem széledtek szét, Memi szerint annak köszönhető, hogy a közösség legfőbb összetartó ereje – a zene szeretetén túl – a hit.

–Itt hasonló gondolkodású emberek zenélnek együtt, akik segítik és megerősítik egymást a mindennapok során – mondja. – Nagyon fontosnak tartom például azt, hogy tudunk egymásért imádkozni. Persze, még a Magvetőnek is van egy „magja”, amely majd’ minden próbán részt vesz, de egy-egy gitáros misén akár a száz főt is elérheti a zenészeink és az énekeseink száma. Nem mindenki tud rendszeresen járni hozzánk, és néha olyan is előfordul, hogy egy időre megszakad a kapcsolat.De ahogy az újakat, úgy a régi, visszatérő tagokat is tárt karokkal fogadjuk,akik el is jönnek a szolgálatainkra, ha tehetik.

A Memit felkereső gimnazisták egyike a mai napig énekel a közösségben. A hit és a zene épp olyan szorosan fonódik össze Polainé Schmidt Beáta életében, mint a Magvetőben, amely a nevéhez híven már sok gyümölcsöt termett az elmúlt évtizedek alatt.

– A Boldog Otthonházas közössége, a fiatalokból álló Antióchia vagy épp az egyházközségi imatáborok mind a Magvetőből sarjadtak – mutat rá Beáta. – Ezek a csoportok ráadásul nagyon összetartóak: amiben csak lehet, segítik egymást, az pedig külön öröm, hogy ebből a nagy családból már többen is érezték a hívást a papi szolgálatra.

A Magvető a szentmiséken túl međugorje-i szentségimádásokon, különféle ifjúsági találkozókon és jótékonysági rendezvényeken szerepel. Beáta hangsúlyozza: az evangélium örömhírt jelent, ők pedig ezt próbálják meg továbbadni a zene nyelvén.

– Az evangelizációnak ez a formája nemcsak harminc éve, hanem ma is nagyon megkapó a fiatalok körében. A mi csoportunk is több generációs, de igazából a korkülönbség a legkevésbé sem számít. Egy a lényeg: hogy minél többekkel megosszuk a dalok üzenetét.

Horváth Miklós, aki jelenleg a Batthyány-gimnázium érettségi előtt álló tanulója, 2014-ben csatlakozott a Magvetőhöz. A fiatal fiú itt nemcsak lelki, hanem zenei löketet is kapott, hiszen a zongoratudása az elmúlt években rengeteget gyarapodott a rendszeres zenei szolgálatoknak köszönhetően.

– Szeretem ezt a fajta dicsőítő zenét, igaz, elsősorban angol nyelven szoktam hallgatni, mert úgy teljesen más a hangulata. Különös, hogy ugyanazt a dalt milyen sokféleképp el lehet játszani, de hát ettől is sokszínű ez a műfaj!

Miki úgy érzi, a zenés evangelizációra kezdenek egyre többen felfigyelni, ugyanakkor a vallás még mindig kényes téma a fiatalok körében. A Magvetőhöz vagy az Antióchiához hasonló közösségek azonban lehetőséget teremtenek arra, hogy aki szeretné, megfogalmazza a hitét, és tanúságot tegyen róla, akár mások előtt is.

– Szerintem a legtöbben attól tartanak, ha felvállalják a hitüket, például egy olyan osztályban, amelynek az elsöprő többsége nem vallásos, akkor annak kirekesztés lesz a vége. Ezzel az érzéssel néhány éve még nekem is meg kellett küzdenem, de mára bebizonyosodott, hogy alaptalan volt a félelmem. Ma már szívesen beszélek másoknak Krisztus tanításairól – néha azon kapom magam, hogy önkéntelenül is –, s ilyenkor a többiek végig is hallgatnak. Úgy látom, a téma iránt érdeklődő fiatalok egymás közt szívesebben beszélnek erről, és cserélnek tapasztalatot, mert könnyen magukra ismernek egymás történeteiben.

Nemes Dóra