Műélvezőből alkotó - Minden festménybe bele tud feledkezni

Hányféle színe, árnyalata lehet a hónak? Kifejezőbb-e a fény az árnyéknál? Hol az ember helye a festészetben és – amúgy – a világban? Ilyen és ehhez hasonló kérdések foglalkoztatják a festővászon előtt ülve Papócsi Zoltánt. A nagykanizsai fiatalember számára eddig mozgalmasan telt az év: idén már négy kiállítása volt, legutóbb a Medgyaszay Házban.

Nem teljesen ismeretlen Papócsi Zoltán festészete a szélesebb közönség előtt: a Honvéd Kaszinóban több alkalommal kiállították a képeit, de Zalaegerszegen, Zalakomárban, Szepetneken és Lispeszentadorjánban is bemutatkozott már.

– A festményeim többségét a barangolásaim ihletik. Szepetnekiként már gyerekkoromban is egyfolytában a környező erdőket és mezőket jártam – meséli Zoltán, aki azóta sem unt rá a természet szépségeire. – Most is sokat kirándulok, s ha valami megihlet, abból jó eséllyel születik otthon egy alkotás. De nem csak tájképeim vannak: miután a munkám révén kapcsolatba kerültem vele, festőként is érdekelni kezdett a vadászat.

S ha már állatok, Zoli másik kedvenc témája a lóversenyzés, aminek a megörökítése, például a tájábrázoláshoz képest, egészen másfajta kihívás egy festő számára. A fiatalember ugyanakkor nem ijed meg a feladattól: az elmúlt két évtized alatt több önképző körhöz is csatlakozott, és számos területen – csendéletek, portrék – tapasztalatot szerzett. Tanárai közt volt Kustár Zsuzsa és Stamler Lajos is.

– Tizenkilenc éve festek. Előtte inkább „csak” műélvező voltam: üzletkötőként jártam az országot, és két tárgyalás közt rendszerint azzal ütöttem el az időt, hogy megnéztem a helyi kiállításokat. A végső löketet az adta meg, amikor vendégségbe mentem, és a falon látható festmények elgondolkodtattak: vajon hogyan, milyen technikával készülhettek? Ekkor határoztam el, hogy én is ecsetet ragadok.

Első szárnypróbálgatásként Zoltán közismert alkotásokat kezdett másolni, hogy elsajátítsa a festés alapjait. 19-20. századi magyar művészektől lesett el egy-két dolgot, ennek eredménye lett aztán az a Berény Róbert-kép, amit nem is vászonra, hanem régi, szepetneki szobájának a falára festett.

– Nagyon szeretem a magyar festészetet, a Magyar Nemzeti Galériában már vagy hússzor voltam – árulja el a fiatalember. – A mostani alkotók közül Csiszár József és Valaczkai Erzsébet vadászfestményei, valamint Harsányi Zsuzsanna és Pósa Ede pasztelljei tetszenek. Nagyon szeretek belefeledkezni egy-egy festménybe, akár nézőként, akár alkotóként – az ember ilyenkor kiszakadhat egy pillanatra a valóságból, és beleképzelheti magát az adott festmény miliőjébe.

Papócsi Zoltán egy képen nemcsak azt nézi, mit ábrázol, hanem arra is próbál rájönni, a művész milyen mozdulatokkal dolgozhatott vagy épp hogyan kevert ki egy színt. Ő maga a gyorsabb ecsetkezelés híve, ezért elsősorban akrillal és pasztellfestékkel dolgozik. Mint mondja, kedvenc munkafázisa a színezés.

– A téli témák festésében rengeteg fantáziát látok ezen a téren. Például ha hóról van szó, hajlamosak vagyunk letudni annyival, hogy fehér. Pedig amíg valaki nem fest le egy havas tájat, nem is sejtheti, mennyiféle árnyalatot bele lehet vinni a témába, a lilától kezdve a kékig. Ugyanezt a problémakört feszegeti a monokróm festészet is, ami során csak egy színt használnak, de azzal szinte bármit ki tudnak fejezni.

Az árnyalatnyi különbségekhez Zolinak is jó szeme van, hiszen másik hobbija a fotózás, ami egyébként sokáig a festészetére is hatással volt.

– Eddig jellemzően fotorealisztikusan festettem. Az utóbbi időben azonban kezdek egy kicsit elrugaszkodni ettől az irányzattól: míg a fotózásnál a téma árnyékmentességére törekszem, addig a festészetben az izgat egyre inkább, hogy egy beszűrődő fénypászmából vagy egy aprócska csillogásból mit lehet kihozni.

Az alkotó a saját örömére fest, és szeretne másokat is arra inspirálni, hogy megtalálják a művészetekben saját önkifejezésük lehetőségét. Zoltánt mostanában új ötletek is foglalkoztatják: folytatja a tájképek festését, de egy kis csavarral. A természetben vagy a városi környezetben egy-egy embert helyez el, akárcsak jelképesen is, hiszen ezeken a festményeken nem az alakok a lényegesek, hanem az, hogy mit csinálnak: ülnek egy padon, futnak vagy beszélgetnek egymással. A sorozattal az a célja, hogy meghatározza az ember helyét a tájban, a világban és magában a festészetben is.

Nemes Dóra