Élet, ahogyan a „mihályok” látják

A sokak által citált, és ebből kifolyólag mára kissé elkoptatott idézet A Gyűrűk Urából új értelmet nyer, ha Stamler Liliről van szó. A „not all those who wander are lost” Réz Ádám fordításában így hangzik: „van, ki vándor, s hazaér”, mégis ebben a kivételes esetben a tükörfordítás talán kifejezőbb, mint az irodalmi: nem mindenki, aki kóborol, tévedt el. A húszas évei elején járó lány a képzőművészetben és az irodalomban keresi és fedezi fel nap mint nap önmagát.

Stamler Liliről kétféle megközelítésben lehet beszélni. Egyrészt mint aktív egyetemi hallgatóról, akinek már csak két éve van hátra az angol-rajz szakos tanárképzésből Szombathelyen. Olvasni és írni szerető emberként tagja a helyben szerveződő Irodalmi Műhelynek, rövid ideje pedig újságíróként is próbálgatja a szárnyait egy fiatalok által szerkesztett portálon, amely „igényes és modern köntösben szeretné a klasszikus »nyugatos« értékeket közvetíteni.”

De Liliről úgy is lehet beszélni, mint aki egy Szerb Antal-regényből lépett elő. Erre ő maga is csak mostanság jött rá. A Stamler családban felnőve életre szóló élmények érték – eddig sem volt titok, hogy van tehetsége a képzőművészetekhez, az utóbbi években azonban új utakon kezdett el járni.

– Régóta foglalkoztat az írás. Ez is épp annyira a lényem része, mint a rajzolás. Az álmom az, hogy a kettőt együtt csináljam, de valószínűleg eljön majd az a pillanat, amikor választanom kell – árulja el Lili. – Eddig novellákat írtam elsősorban, de most már úgy érzem, a párbeszédek jobban izgatnak, mint a leíró szövegek, így elkezdtem színdarabokat készíteni.

A zsengék közül egy egyfelvonásos történet megjelent a Pannon Tükör idei könyvheti számában. A dramoletet Lili barátai azóta be is mutatták az egyetemi Irodalmi Műhelyben. A szövegre pillantva rögtön szembe ötlik a szokatlanul hosszú cím, ami egyúttal a cselekmény felvázolása is: A nap, amikor Robert Merle leült borozni azzal, aki jóval az Internet Után született, és azzal, aki még Látott Fakutyát. Talán az újév napján vagyunk.

– A darab szilveszter éjjelén született. A vizsgaidőszak miatt otthon töltöttem az estét, majd éjfélkor leültem az asztalhoz. Mindig ilyenkor a legerősebb bennem a késztetés az írásra – mondja. –  Előtte Duchamp életrajzát olvastam, és valószínűleg, tudat alatt az ő furcsa humora hatott rám a legjobban. Ezt abból sejtem, hogy a barátaim előadása – nagy meglepetésemre – megnevettette a nézőket.

Lilire nagy hatással vannak az olvasmányélményei, legyen szó életrajzról vagy szépirodalmi műről. Szerb Antal regénye, az Utas és holdvilág a lány irodalomrajongó és képzőművész énjét egyaránt alkotásra ösztönözte.

– Mostanában, ha olvasok valami jót, az elkezd dolgozni bennem, és a benyomásaimat muszáj kézzel foghatóvá tennem – mondja Lili. – Az Utas és holdvilág után olyan érzésem támadt, mintha megtaláltam volna valamit, amit rég elvesztettem. A főszereplő, Mihály karaktere az elevenembe vágott – azt éreztem, végre van valaki, aki hasonlít rám ezen a magányos bolygón. Sokakkal beszélgettem erről, és azt vettem észre, akik otthon érzik magukat ebben a világban, azok általában nem értik, nem szeretik és furcsállják ezt a könyvet. Megtalálják Mihályban azokat a hibákat, amiket én is, de én szeretem benne, mert bennem is megvannak ugyanezek.

A fiatal lány szerint az Utas és holdvilág „önmegtalálós” könyv – neki legalábbis az volt. Lili a saját élményeit elkezdte papírra vetni, ebből született meg aztán fél éve a Mihály-napló, ami elsősorban önreflexiókat tartalmaz.

– A Mihály-naplót egy utazások alatt használt, félig telerajzolt füzetben kezdtem el, aminek akkor már jó pár lapja salátalevélre hasonlított. De valahogy még ez is passzolt hozzá: abban a füzetben már benne voltam, aztán jött Mihály, és az övé lett. Most tustollal írok bele, és néha rajzolok is. Az első naplóbejegyzés még nagyon hosszú, kusza és bonyolult volt, utána kezdett minden letisztulni. Ugyanakkor a Mihály utáni élet újabb kérdéseket hozott magával: elveszett volnék? Vagy furcsa? Valójában belőlünk, „mihályokból” van több, és a normális emberekről csak mi gondoljuk, hogy normálisak? Időnként olyan érzésem támad, mintha mindez – maga az élet is – csupán illúzió lenne.

Lilit a legmélyebb benyomásai éppúgy alkotásra késztetik, mint az őt körülvevő világ. Reméli, hogy olyan dolgokat is képes észrevenni, amiket csak kevesen.

– Az eklektikus városkép mindig ösztönzőleg hat, és segít elfogadni a világot úgy, ahogy van – minden káoszával és koszosságával együtt. Még apa tanított meg arra, amikor Tapolca fölött, a Csobánc tövében fotóztunk, és a város „rondasága” bele-belelógott a képbe, hogy ezzel bizony nem lehet mit kezdeni: ha egyszer belelóg, akkor belelóg. Azt mondta: a világot mindennel együtt kell – ha nem is szeretni, de – látni.

Nemes Dóra