„A 12 csillagos keresztény jelkép, Szűz Mária 12 csillagból álló koronája kellene, hogy a magasba emelődjék…!”
Az összes kanizsai nevében szeretnék szólni minden kanizsaihoz szimbolikusan emlékezve az 1956-os forradalom és szabadságharc november 4-i vérbefojtásának napján. Így csatlakozunk az országos folyamathoz, mely 1956-tól a jövőbetartóan a miénk: mert 56 egy csoda, amikor egy ország nem félt, és minden ízében megtapasztalhatta, hogy „ilyen nagy dolog a szabadság…”.
Fotó: Péter Árpád
Kötelességünk, hogy emlékezzünk, mert akkor a sors kegyelmi ajándékát kaptuk; s a 453 fő bitófára juttatott mártír, a 20000 kilakoltatott, a 13000 internált, a 26 000bebörtönzött, a 200000 disszidens és a számtalan sortűz-áldozat és harci cselekmény általi hős neve az égbe kiált…
Lehetünk akár 48-asok, 56-osok, 68-asok vagy 89-esek…, de világraszólóan mégis a magyar 1956 ereje a leghatalmasabb a világtörténelemben számunkra, ezért kapaszkodom én is leginkább belé: 56-os lelkülettel szeretném élni az életem. A hősök és mártírok, a hétköznapi hősök és ártatlan áldozatok példája a miénk akkor, most és mindörökké.
Október 23., keddtől november 3-ig 12 dicsőséges nap után jött november4., vasárnap hajnal (mint ma is van…). Ekkor 4:00 órakor 19 szovjet hadosztály több mint 200000 fővel, 3000 harckocsival, valamint a gyalogságot kísérő tüzér csapatokkal támadást intézett Budapest és a nagyobb városok és katonai létesítmények ellen. A nemzeti bizottságok többsége, felmérve a túlerő és a várható megtorlás nagyságát, a megszállókkal szembeni harc beszüntetésére szólított fel. Így volt ez Nagykanizsán is, a 4-laktanyás városban; ezért vidéken 1956 megmaradt forradalomnak, viszont Budapesten – főleg „a pesti srácok” miatt – tényleges szabadságharc folyt! November 4. a vérbefojtás napja, de mi most, itt a téren hadd kapaszkodjunk a kiteljesedésbe: Taubert László szobrászművész mellettünk álló 56-os emlékművének 12 templomi oszlopa a 12 dicsőséges napra emlékeztet, viszont a 13. jel, a szomorúfűz egyetemes magyar jelképe szimbolizálja azt, ami utána jön: november 4. fájdalma után a mégis öröm-győzelem-élet…
Fotó: Péter Árpád
A Kanizsához ezer szállal kötődő Nagy Gáspár költő így fogalmaz az „1956 fénylő arcai” című versoratóriuma Utóiratában:
„A többit tudjuk:
a napsütéses
október végi keddből
miképp lett ködülte
novemberi első vasárnap
amint az árulás szennye kiáradt
a tizenkét fényes napra
a tereken a friss sírokra
az elfagyott krizantémokra…
De az arcok velünk maradnak
de a szemek velünk maradnak
az idő ezüst orsóján a képek
visszahozott örök emlékek…
Fényeskedjenek az időben: Ámen!”
Van mire büszkének lenni1956 kapcsán városunkban is: a helyi történések, a DKG dolgozói, a gimnazisták, Orbán Nándor, dr. Lékai Gyula, dr. Paizs Ferenc, Üveges Lajos, a „Csitt”-esek,… Megigézhet bennünket az ő fénylő arcuk is, lelkük és lelkesültségük. S még azt is köszönhetjük nekik, hogy Nagykanizsán, a 4-laktanyás városban nem folyt több vér. Persze a 3 ártatlan áldozat: Skerlák Józsefné, Ungor Károly és Balázs László vére is örök mementó…
Fotó: Péter Árpád
56-os példaembereink mind arra figyelmeztetnek, hogy az 1956 utáni „átkos évtizedek” fehér foltjait muszáj eltüntetnünk! Valójában egy igazi kérdés van: Te hogyan viseltettél volna annak idején…?! „56”: a forradalom, amelyhez minden családban fűződtek történetek, amelyekről otthon vagy sokat, vagy éppen semmit nem hallhattunk. 1956 bár az egész országé volt, sajnos, még mindig nem mindenkié… Az épületeken lévő üres zászlótartók erre is figyelmeztetnek. Tisztelettel, alázattal, nem haragvóan jó lenne megszólítani az „üres zászlótartókat”… Úgy gondolom, a „zászlónemkitűzők” egyszerűen lusták, politikailag inaktívak, figyelmetlenek. A kitűzött zászlónak önmagán túlmutató jelentése van: nem csak „bot és vászon”, hanem a kötődés, az együvétartozás, a hazához, a városhoz és a közösséghez való tartozás szép jelképe. Azt jelenti a lyukas 56-os zászló, hogy bajaink ellenére „ez az otthonunk”…! (Megjegyzem, a mában ráférne Európára egy „anti-EU”-s zászló, vagyis pontosan a közepét kellene kivágni, s a 12 csillagos keresztény jelkép, Szűz Mária 12 csillagból álló koronája kellene, hogy a magasba emelődjék…!)
Fotó: Péter Árpád
Bár a múltat békévé oldja az emlékezés, de nem feledjük, hogy az 1956-os megtorló intézkedések emberiesség elleni bűntettnek tekinthetők: súlyosan ellentmondásos ítéletek voltak ezek, s máig hatóan elmaradt a teljeskörű igazságszolgáltatás. Ezért, legalább a szavak szintjén,hadd fogalmazzuk meg: az a november 4.-e „Júdás napja” volt, 30 ezüst helyett 33 Kádár-évet kapott a magyar Júdás. Kádár, a magyar diktátor az 1956-ot követő kivégzések és gyilkosságok terén Haynaun is túltett: ezért tekinthető Kádár János a „kommunista Nérónak”…
De ennek ellenére 56 eszméje győzött, hiszen nemzetünk és kultúránk fennmaradásáról szólt 1956, s máig hatóan igenis vagyunk, még vagyunk… Hiába ácsolták azt a bizonyos 6. koporsót, s most a 7.-et is próbálják, de mi egy életre szánt nemzet vagyunk. Hiába Trianon, az I. és II. világháború, hiába 1956. november 4.! Ezért van értelme hősi halottaink és ártatlan áldozataink drága vérének. De emlékfáklyákat kell gyújtani a csillaghullások után. Legyünk méltóak az 56-osokhoz!
Nem feledhetjük, ami akkor történt: a diktatúrából kiszabadulni akarók helytállását. Jellemző, hogy a mi gimnazista „Csitt”-eseink (12 fő) rehabilitálása, akiket 56 után kirúgtak az iskolánkból és bíróságilag elmarasztaltak, szóval az ő rehabilitálásuk csak 2017-ben történt meg külön utánajárásra… Ezért is meg kell szólítanunk a még köztünk élő 56-osokat, tanuljunk Tőlük, s akár váljunk mi is „56-ossá”…!
Fotó: Péter Árpád
Mai nemzeti lelki megújulásunknak ez is része lehet, kell, hogy legyen! 1956-ban megmutatta ez az ország, hogy lelke mélyén keresztény, hogy képes együttcselekedni, ha itt az ideje. Így emberi méltóságunk megtaposását sikerült leráznunk, s sikerült kivívni mára a szabadságot. Igen, Dávid hite legyőzheti Góliátot. Sajnos, azonban a hétfejű sárkánynak nem elég az egy fejét levágni… De erőt adhat például Pilinszky János zsoltáros sora: „múltunk a mi legfőbb reményünk”. Erkölcsi tőkénk: volt egy történelmi pillanat, amikor Magyarország elfelejtett félni…
Én így hiszek a „Mennyből az angyal”-ban és az „Emelkedő nemzet”-ben, s ez a szent őszi gyász megértetheti azt, hogy ki van velünk… – így kell folytatni a hagyományt!
EMLÉKEZZÜNK ÉS IMÁDKOZZUNK, ÉS PERSZE, TEGYÜNK A NEMZET MEGÚJULÁSÁÉRT!
(Balogh Lászlónak, a humán bizottság elnökének beszéde november 4-én, az ’56-os forradalom vérbe fojtásának 62. évfordulóján.)