Érdekes emberek, érdekes történetek 91. - Ida regénye: Beszélni is szerettem, nem csak dolgozni…

A Civil Kerekasztal Egyesület döntést hozó testülete további jó egészséget és sok együtt megélt napot kívánva két gyermeke, 5 unokája, 12 dédunokája és 1 ükunokája körében, az Év Civil Önkéntese kitüntető címet adományozta a Köszönet Napja alkalmából Szelei Józsefnének. A kitüntetett a napokban, 90. születésnapja alkalmából meghívta a csapatát egy kis baráti találkozóra. Azokat a férfiakat, akikkel nyugdíjasként együtt tevékenykedett a Határőr Egyesület vezetőségében.

A beszélgetésünk során Ida regényes életéből kitűnik, az önkéntesség már gyerekkorában megmutatkozott nála, és a fiatalos külsejének, hosszú életének sincs különösebb titka, mint az, hogy sokat dolgozott, munkálkodott egész életében. A Maort-telepen lévő lakásában találkoztunk, szebbnél-szebb virágok kellemes környezetében. A hálószoba falait családi képek díszítik, jelképesen úgy is mondhatnák, ha belép a szobába, együtt van a családjával. 

Úgy gondolom, az önkénteskedés azért alakulhatott ki bennem, mert apa nélkül nőttem föl – magyarázza az elismerése kapcsán. – Hároméves voltam amikor balesetben meghalt apám, és rá egy évre anyám férjhez ment, de azzal a férfivel csak 4 évig élt, mert ő meg tüdőtuberkulózisban halt meg. Hárman voltunk testvérek, három lány, én voltam a legkisebb. A második férjének volt egy fia és egy lánya, de amikor az apjuk meghalt, a rokonok elvitték őket, aztán érdekes módon később visszajöttek anyámhoz. Anyám jó pár évig egyedül nevelte a tyúkaljnyi, öt gyereket, de a fiú hamarosan elkerült tőlünk. Szentmargitfalvaiak voltunk, ott volt egy kis családi házunk szőlővel és valami kis földdel. Apám szénégetőként dolgozott a Rátkai uradalmi birtokon, anyám meg a családot gondozta, etette az állatokat, kapálta a kertet, mint más asszonyok faluhelyen. Jó is volt, meg nem is a gyerekkorom. 

Liszói gyermekkor

Azért költöztünk el Margitáról Liszóba, mert a mostohámat a rokonai megszólták amiatt, hogy háromgyerekes nőt akar elvenni. Ott nem volt házunk, mert Margitán az anyám mindent eladott, és Mórichelyen vettek birtokot a gyerekeknek. De hiába volt földünk, olyan szegények voltunk, mint a templom egere. Amikor hazaértem az iskolából, elolvastam anyám asztalon hagyott üzenetét; Kislányom, az ennivaló a sütőben van, egyél és gyere utánunk a mezőbe. De én azt az erdőt, azt a rétet, meg a vizesárkot végigbőgtem. A nővérem kapálás közben már messziről meghallotta, és mondta; Jön az Ida, mert hallom, ahogy ordít, sír. Ennek az volt az oka, hogy nagyon féltem a kígyóktól. A patakon csak úgy tudtunk keresztül menni, hogy anyám bokorágakat dobált rá, és botokat szurkált le a földbe, amiben megkapaszkodtunk. De mindez hiába volt, mert az ágakon napoztak a siklók. Én az erdőben összeszedett fadarabokkal hajigáltam őket mindaddig, amíg le nem másztak az ágakról, hogy merjek átmenni. De sokat szenvedtünk! A lovunkat a bolgárok elvitték, a tehenünket pedig a mostohám, amikor haldoklott, Liszóból odahívta maga mellé a fuvarost és felajánlotta neki, odaadja a tehenet – nem érdekelte, hogy gyerekek vannak –, és ha meghal, vigye el Miklósfára, mert ott akar eltemetkezni. A fuvaros elvitte a tehenet, és elvitte apámat a miklósfai templomig, mert azt is elintéztette vele, hogy az ottani templomban legyen elbúcsúztatva. 

Közben mindkét nővérem férjhez ment, és ketten maradtunk anyámmal. Én a liszói csemetekertészetbe jártam dolgozni, kapáltam, gyomláltam, hordtam az ölemben a facsemetét, a fiúk meg elültették. Jártunk makkot szedni és a surdi erdőbe gubacsot gyűjteni, amit a fejemen hoztam haza egy nagy zsákban. Picike, sovány gyerek voltam, de én voltam az anyámnak a pénzkeresője, mert ő mindig beteges volt. Úttörőként én tanítottam az általános iskolában az igazgatótól kapott könyvből a gyerekeket, mert tudta, hogy én minden feladatot elvégzek, amit mond. 

Amikor 10 taggal megalakult a faluban a Magyar Nők Szövetsége, őnekik is segítettem. Teadélutánokat, bálokat tartottunk, 13-14 évesen segítettem ezek  megszervezésben. Ha beküldtek valamilyen irattal Kanizsára, a Csengery utcai irodába, úgy fogadtak, hát kislány, mit keresel itt, és akkor elmondtam nekik, hogy ki küldött és miért Liszóból. Bátor voltam, mivel anyám mindenhova engem küldött el még akkor is, ha adót kellett befizetni Miklósfán a hivatalban. Ott is, amikor megláttak, megkérdezték, hogy már megint mi van, hogy te jöttél? Biztos, hogy megsajnáltak, mert szépen megoldották, amit kértem. Sokat dolgoztam, az biztos, de nem bírtunk anyámmal a földdel. Egy ismerős segítségével a kaposvári állami gazdaságban szereztek neki munkát, ő főzött a munkásoknak, s miután elvégeztem az általános iskolát, én is Kaposváron helyezkedtem el a Terményforgalmi Vállalatnál irodai dolgozóként. 

Felnőttkor, házasság, gyerekek

Ida 1953-ban kötött házasságot a taszári repülőtéren dolgozó hivatásos honvédtiszttel. Gyermekeik megszületése után Nagykanizsára költöztek. A Vasipari Vállalatnál helyezkedett el. Munkája mellett 1974-75-ben elvégezte a személyügyi, munkaügyi szakképző iskolát. Ezután nyugdíjba vonulásáig a Nagykanizsai Általános Szolgáltató Szövetkezet személyzeti vezetője volt. Lakókörnyezetében közös képviselő lett és hogy az elszámolások, ügyintézések szakszerűek legyenek elvégzett egy könyvelői tanfolyamot. Férjével együtt belépett a városban működő Határőr Nyugdíjasok Nagykanizsai Egyesületébe és a Kertbarát körbe. Megválasztották a Kertbarát kör elnökének, valamint tagja lett a Zala Megyei Nyugdíjasok Érdekvédelmi Szervezete vezetőségének is. Attól kezdve havi rendszerességgel szervezte az egyesületi és kertbarát programokat, rendezvényeket, kirándulásokat. De szervezője lett a nagykanizsai Idősek Hete programsorozatnak is. Határőr és Rendőr Nyugdíjasok Nagykanizsai Egyesületén keresztül rendszerint ő irányította az egyesület hagyományápoló rendezvényein a főzést, élelmezést. Több mint két évtizeden keresztül szervezte a hagyományos Szent Márton napi programot Lenti-hegyen a Márton Pincében. Férje halálát követően az egyesület lett a második otthona. Egészen 2022-ig aktívan és megállíthatatlanul tevékenykedett mint az elnökségének aktív tagja. Erről a tisztségéről ma már lemondott, de a Felügyelő Bizottság tagjaként még a mai napig elvégzi a rá bízott feladatokat. Most januárban, 90 éves korában kíván visszavonulni az aktív közösségi munkától. Közössége hálájaként 2021-ben az „Egyesület örökös tagja” kitüntető címet adományozták számára. 

Ida életregényének több fotóalbumnyi képeit nézegetve megelevenedik előttünk néhány történet, például a Csónakázó-tó építése, kialakítása, ahová hetente kijártak a Vasipari Vállalat Braun Éva Szocialista Brigádjával dolgozni, pedig akkor még csak egy patakban csordogált a víz. A férfiak az aljnövényzetet vagdosták, a nők meg gereblyéztek. 

Nemcsak dolgozni, beszélgetni is szerettem – állapítja meg nyíltan magáról. – Amikor ide költöztünk a lakótelepre, az asszonyok azt mondták, azért néz ki ilyen jól az Ida, mert életében nem dolgozott. Azt hitték, hogy nagyságos asszony vagyok a szolgáltatónál, mert sokszor értem jött az autó, amikor el kellett mennünk Zalaegerszegre vagy Kaposvárra. 

Miután 2001-ben meghalt az uram, 10 évig én gondoztam egyedül a szőlőt. Még korábban a Tsz-ből kikértünk egy darab földet, mert oda volt betagosítva az összes vagyonunk, és arra építkeztünk. A közelben lakó fiam permetezett, kapált, géppel kaszált és segítette kiásni a krumplit, de később már nem is engedte, mert amikor belevágtam a kapámat a földbe és kifordítottam a krumplit, sokszor majdnem orra estem, mert nem volt bennem erő. Nagyon szép volt a hegyünk mindig – sóhajtott fel. 

Egy kortalan hölggyel beszélgettem, akiről senki sem mondaná meg az életkorát. Mosolygós, készséges, olyan folyékonyan és pontosan mesélte el a történetét, mintha a közelmúltban játszódott volna le minden. A Covid-járvány óta mindig van valami bajom – jegyzi meg, de fölpattan a székről, és teszi tovább a dolgát. 

BAKONYI Erzsébet

(Megjelent a Kanizsa Újság 2025. január 8-ai számában)