Elhozta Eldorádót!

Van, hogy valaki ellátogat Velencébe, és a több száz éves, építészeti-művészeti remekek közt nem egy reneszánsz festő neve jut az eszébe, hanem egykori rajztanáráé. Ugyanezt a pedagógust volt diákjai a mai napig, immár felnővén is mesternek, tanár úrnak szólítják. Haraszti László 1988 óta Keszthelyen él, de a kanizsaiak az eltelt három évtized ellenére sem felejtették el a művészt és festékillatú rajzóráit.

A Budapesten született alkotó a Képzőművészeti Főiskola befejezését követően, a ’60-as évek közepén költözött Nagykanizsára, és az akkoriban még Landler Jenő nevét viselő gimnázium művésztanára lett. Messze földön híresek voltak az általa vezetett szakkörök – Haraszti László ma már sorra kapja a meghívókat az egykori növendékek újonnan nyíló kiállításaira. Mint mondja, ennél jobb visszajelzést egyetlen nyugdíjas pedagógus sem kívánhat magának.

– Pedig az igazság az, hogy soha nem tekintettem magamra tanárként – árulja el. – Bárhol is dolgoztam, ilyen értelemben egy kicsit mindig kilógtam a sorból, de a kanizsai iskolák szeretettel fogadtak, ráadásul a Landlerben olyan pezsgő, szellemi műhelymunkának lehettem a részese, ami igencsak kedvemre való volt.

A felnőttekhez képest a gyerekek sokkal fogékonyabbak, nyitottabbak a szépre, a különlegesre – ha ezt ki tudja használni a művészeti tárgyat oktató tanár, akkor könnyű dolga van az órán. Haraszti László ezt tette. A katedrán sem szűnt meg művésznek lenni, s ahogy belépett egy osztályba, az műteremmé változott, ahol a gondolatok és az ötletek kitörhettek a tantervi sémából.

– Az óráimra általában olyan alkotásokat vittem be, amik felvetettek valamilyen problémát, és párbeszédre, gondolkodásra ösztönözték a diákokat. Például, ha a saját munkám kapcsán nem boldogultam egy színdinamikai kérdéssel, az iskolában annyiféle választ kaptam, ahány gyerek velem szemben ült. Ami azt illeti, hiányzik is ez a légkör: úgy érzem, a tanulók nélkül egy picit magamra maradtam.

A 74 éves festő- és grafikusművész ugyanakkor hozzáteszi: ma már más feladatai vannak, mint a tanári pályafutása alatt. Még nagyon sok, egy-két emberöltőnyi munkára elegendő ötlete és vázlata vár megvalósításra, mellette pedig összegezni szeretné az életművét.

– Az elmúlt hetven évben rengeteget változott körülöttem a világ, de ahogy idősödtem, engem is újabb és újabb gondolatok kezdtek foglalkoztatni – az új tartalom pedig új formát követelt. A fiatalabb énemhez képest ma már sokkal egyszerűbben, tömörebben fogalmazok meg sokkal lényegesebb dolgokat, de ez majdhogynem minden művészre igaz. Például az egyik tanárom, Barcsay Jenő utolsó kiállításán már szinte mondriani egyszerűségű képeket lehetett látni, szóval ezek a tendenciák természetesek egy hosszú, alkotói életben.

Haraszti László jelentősebb munkái közé tartozik a fővárosi Vörösmarty téri díszkút mozaikja, de ott a keze nyoma az Astoria kávézóján és éttermén, valamint számos pécsi és keszthelyi épületen is. A nagykanizsai Cserháti-iskola részére is készített egy mozaikot, ami felújításra szorul – mostanában leginkább e körül a Zemplén Győzőt ábrázoló faliképe körül forognak a gondolatai. Közben folytatja egy régi sorozatát, a Gulliver-grafikákat is.

– A zárólapot már megrajzoltam, annak a Gulliver-emlékmű felavatása lesz a címe, de ez az eredeti történetben nem szerepel. Ahogy Karinthy a Capillária című regényében szőtte tovább Jonathan Swift gondolatmenetét, úgy én a rajzaimban: hozzátettem valamit az eredeti műhöz, amitől az talán még aktuálisabb, érdekesebb lesz.

Nemes Dóra

Haraszti László a hónap elején a városba látogatott, és nem érkezett üres kézzel: elhozta Eldorádót – egészen pontosan az Eldorádó Nagykanizsán című kiállítást, amit a Hevesi Sándor Általános Iskolában nézhetnek meg az érdeklődők a hónap végéig, az intézmény nyitvatartási idejében. A régi és új festmények, grafikák mellett egy, az unokájával közösen készített rajz is látható, hiszen a művész vallja: annál nagyobb öröm nincs, mint amikor a gyerekekkel közösen alkothat.