Érdekes emberek, érdekes történetek – Olajkúttüzek oltása 1991-ben, Kuvaitban

Harminc évvel ezelőtt, 1991-ben az olajipar addigi legnagyobb katasztrófája történt Kuvaitban. Szaddám Huszein iraki diktátor lángba borította a közel-keleti országot. Az oltására kiutazó magyar csapat tank-alvázra szerelt vadászgép-hajtóművekkel indult Kuvaitba a lángokat eloltani. A „Big Wind” névadója és a turbó tűzoltó gép parancsnoka: Haász György volt.

A 730 égő olajkút oltásában Haász György Jenő nyugállományú aranyokleveles olajmérnök volt a turbó tűzoltó gép parancsnoka. Ezt a rövid, de érdekes munkáját idézte fel:

– Előzőleg Irakot és Kuvaitot már elég jól ismertem, első külföldi munkám Észak- Irakban, Kirkuk mellett 1974-76 között másfél évig, majd a következő délen, a kuvaiti határ közelében 1977-78-ban egy évig tartott. Bejártam az országot és Kuvaitot is – emlékezett az olajmérnök.

– Az iraki-iráni háború kitörése miatt 1980 szeptemberében a cégem iraki fúrási munkáját le kellett állítani, a személyzetünket evakuáltuk és Kuvaiton keresztül tudtunk hazajönni. 1981 tavaszán az irakiak visszahívtak bennünket, mondván, hogy javult a háborús helyzet, már ismét biztonságban lehet dolgozni. Ekkor engem küldtek ki a helyzet felderítésére és a munkák újraindítására. A háború ugyan az iráni hadszíntéren tovább folyt, ekkor a határvárosban Bászrában laktam néhány hétig. Esténként voltak légiriadók, berepülések és néha bombázások is, de a munkahely a sivatagban oda 90 km-re, a kuvaiti határ közelében nyugalmas és biztonságos volt. A magyar munkásaink is visszaérkeztek otthonról, újra készítettünk egy leltárt, mert az őrizet nélküli táborunkból eltűnt néhány felszerelés, szerszám. Beadtunk ezekről egy listát az iraki cégnek, majd néhány nap múlva behívtak a közeli kisváros Zubair bíróságára (mehkeme) és ott a bíró (kádi) megkért, hogy tegyem a kezemet a zöld kendővel letakart Korán könyvre és esküdjek meg, hogy a listánk a tényleg eltűnt eszközöket tartalmazza. Megtettem, (I swear I speak true), de persze azért kártérítést nem kaptunk. Kijött a teljes csapat, a vezetők is és megkezdték a munka folytatását, én meg hazajöttem, mert az ausztriai munkánknál egy másik feladat várt rám egy kellemesebb környéken.

Aztán a kuvaiti háború után 1991. július 3-án érkeztem haza Kanadából, egy két hónapos kanadai ösztöndíjas business manager egyetemi képzésről. Cégemnél a ROTARY Kft-nél Illés Miklós főnököm azzal fogadott, hogy jókor érkeztem, mert mindjárt utaznom kell Kuvaitba. Minden elő van készítve, pár nap múlva alá kell írni a kúttűz-oltási szerződést, és én leszek az egyik szakértő.

Amerikai kitörésvédő cégek kezdték a kutak oltását

Júl. 7-én repülőgéppel egy delegációval kiutaztunk Kuvaitba. Júl. 10. és aug. 21. között a tárgyaló delegációt a Technoimpex külkereskedelmi vállalat vezérigazgatója Mátyás István vezette, vele volt még három kollégája, néha megjelent Batthyány Ádám, a magyar miniszterelnök megbízott képviselője, továbbá négy műszaki szakértő a tényleges munkát végző két vállalattól, a szolnoki Kőolajkutató-tól K. Szabó Sándor és Tihanyi Gábor, a ROTARY-tól pedig Bányász György és én.

Az első tárgyaláson a Kuvait Oil Co. képviselője közölte, hogy még nem döntöttek arról, hogy a már dolgozó csapatokon kívül kötnek-e szerződést további cégekkel. Azt javasolta, hogy várakozzunk, legyünk készenlétben itt a szállodában és majd szólnak, ha szükség lesz ránk.

Így tehát egy hosszú semmittevés, várakozás következett a Hotel Carlton Towerben, és a háború dúlta városban. Néhányszor azért kimehettünk az égő olajkutak közé, fel tudtuk mérni a helyzetet. Keresztül hajtottunk egy roncstelepen, ahol a menekülő iraki hadsereg többszáz járművét szétbombázták egy útszűkületnél. Csak bizonyos olajmezők néhány területére léphettünk be, mert az aknamezők felszedésével még nem végeztek mindenhol. A meglátogatott égő kutak környékén először nagyon óvatosak voltunk, gyalog csak a kocsik nyomvonalában járkáltunk, persze aztán később felbátorodtunk és szabadon körbe jártuk a kutakat. Meg lehet szokni a veszélyt is – jegyezte meg Haász György. – A belvárosi szállodai szobám ablakából jobbra a parlamentre és a tengerre nyílt kilátás, balra viszont a tőlünk 50 méterre álló KAC toronyépület kiégett felső emeleteire. Néha a déli szél a város fölé hozta az égő olajmezők hatalmas fekete füstjét, ami eltakarta a napot és esti borultság telepedett a fővárosra is. Kezdetben 788 kút lyukfej szerkezetét robbantották fel az iraki katonák a feladás és a kivonulás előtt, ebből 737 begyulladt és január óta égett. A városban néhány bolt már kinyitott, szerencsére a közelben egy könyvesbolt is, ide jártam néha. Az utcákon itt-ott még töltényhüvelyeket lehetett látni, de lassan kezdett visszatérni az élet. Már eddig is tapasztaltam, hogy az üzletkötéshez néha nagy türelem szükséges, de itt ez a 35-40 nap azért nem volt könnyű. A szállodai szobát néha már börtönnek éreztem. Az amerikai profi kitörésvédő cégek kezdték a kutak oltását, de kezdetben lassan haladtak, ezért aztán más országok szakértő brigádjait is bevonták a munkába. Végre aztán felszállt a fehér füst, tárgyalásra hívtak bennünket is, és elég gyorsan megegyeztünk, aláírtuk a szerződést.

Augusztus 20-án este fogadáson vettünk részt a Kuvait International Hotelben aztán éjfél után indulás haza! Amszterdam Schiphol, Budapest és este ötkor Nagykanizsa. Augusztus 23-tól szeptember 13-ig zajlottak le a kuvaiti előkészületek, az eszközöket, gépeket Ferihegyről a világ legnagyobb repülőgépe, egy Antonov vitte ki Kuvaitba. Megtörtént a személyzet kiválasztása. Én is bekerültem a kúttűzoltó és kitörésvédelmi csapatba, és szeptember 14-15-én utaztunk ki a KV-ROTARY közös csapatával.

A pokol tűzoltóit film is megörökítette

Szeptember 16. és október 20. között megtörtént az égő olajkút-tüzek eloltása, a robbantással megrongált lyukfejek kicserélése és a kutak biztonságba helyezése. Beosztásom szerint a „Turbo Crew Chief”, az egyedülálló, különleges tűzoltó gép és a csapat parancsnoka voltam. Életem egyik veszélyes, de nagyon érdekes munkája során a kis brigádommal öt „saját” kúttüzet oltottunk el, egy továbbit pedig az amerikai Bill Abel csapatnak. Én adtam a „Big Wind” nevet az itt világhírűvé vált gépezetnek, bemutattam az ott dolgozó többi csoportnak, a szakembereknek és a világsajtónak. Közte magyar filmeseknek is, Kapuvári Gábor készített erről egy filmet, „A pokol tűzoltói” címmel. Ilyen gép csak nekünk magyaroknak volt.

A „Big Wind” véletlenül az év tavaszán készült el, terepjáró teherautóra szerelt szovjet gépezetek (Algyő) továbbfejlesztésével magyar szakemberek építették. Egy T-34 típusú orosz tank alvázára felszerelték két sugárhajtású harci repülőgép turbo jet motorját. Az ezekből nagy sebességgel kiáramló sugárba fúvókákon még nagy mennyiségű vizet is kevertünk. A kúttűz megtámadásához a már működő egységgel 6-8 méterre megközelítettük az égő kutat, aztán maximumra kapcsolva a turbo jet motorokat néhány perc alatt eloltottuk, „elfújtuk” a tüzet.

Újragyulladt a kút

De ezután még tovább tartott a kút és környékének a hűtése, hogy az újragyulladást megelőzzük. Ami bizony egyszer be is következett, amikor egy csúnya, gonosz, több irányba égő tüzet eloltottunk Bill Abelnek, a helyi tv kérte, hogy álljunk oda a kút elé, kezet fogtunk, a felvétel elkészült néhány perc alatt, eljöttünk a kút közeléből, de aztán visszanézve láttuk, hogy a víz tetején úszó olajtavon tán úgy 20 méterről egy kis lángcsóva bekúszott a kútig és hatalmas robbanással újragyulladt a kút. Egy perccel előbb még ott álltunk büszkén a kamerák előtt. Akkor ismét beindítottuk a gépet és ismét eloltottuk a tüzet.

A kis „Big Wind” csapat tagjai

Vecsernyés Imre hivatásos tűzoltó ezredes (főnökei nem akarták kiengedni, de ő csakazért is kijött), a távirányítóval ő mozgatta a jet motorok sugarának irányát. Hazatérése után először lefokozták, nyugdíjba ment, majd korai halála (1994) után posztumusz előléptették. Rózsa Sándor tank vezető, ő végig benn ült a tankban, szemben a tűzzel, attól néhány méterre. Végül Acsai Pál elektromérnök, Kurilla Tibor repülőgép szerelő.

Egy kút oltása azzal kezdődött, hogy a mi kis csapatunk először eloltotta a „tarlótüzet”. A robbantással megrongált lyukfejből az olaj és gáz nem csak függőlegesen felfelé égett, hanem egy része a homokos talajban szétterjedt és helyenként kis lánggal a kút környékén, néha futballpálya nagyságú területen is égett. A csapatunk pick-upjának rakterét megraktuk a környéken homokkal majd a kis tüzekre lapáttal szórva oltottunk. Később aztán földmunkagépekkel és amikor már a szivattyúk megérkeztek vízsugarakkal történt a tarlótüzek végleges eloltása. Minden oltandó kút közelébe már előre készítettek fóliával bélelt többszáz köbméteres víztároló gödröt, a „lagúnát” csővezetéken telenyomták tengervízzel. Már a saját nagy teljesítményű szivattyúinkkal, vízsugarakkal hűtöttük a kút közvetlen környékét, majd a turbóval eloltottuk a tüzet. Aztán a lánctalpas utánfutóra szerelt hosszú darugémmel, a „Góliát”-tal az olajsugár egy 6-8 méteres nagy átmérőjű függőleges cső rátolásával (a „chimney”, a kémény) magasabbra lett vezetve, és így már tudtak alatta dolgozni a kitörésvédelmi csapat tagjai. A megrongálódott lyukfej részeket kicserélték, aztán kitörésgátlóval, vagy nagy átmérőjű tolózárral lezárták a kutat. Veszélyes munka volt, de a Kuwait Oil Company minden résztvevőnek névre szóló oklevelet adott. Hazatérés után még néhány állami kitűntetést is kaptunk – nyugtázta Haász György. – Öt hét után megérkezett a váltásunk és hazajöttünk. További három hét alatt még ők is megfékeztek néhány kutat, aztán november elején ünnepélyesen lezárták az utolsót is. A záró ünnepségen a kitörésvédelmi szakma legnagyobb egyénisége Red Adair odament és gratulált a magyar csapatnak, ezzel a megjegyzéssel: „Ti vittétek el a show-t, de azért mi meg a pénzt”. A történelem legnagyobb olajipari katasztrófáját egy diktátor okozta, de egy széleskörű nemzetközi összefogással hét hónap alatt sikerült megszűntetni – hangsúlyozta az olajmérnök-parancsnok.

Én az utolsó munkám során 2012-14-ben két és fél évet az iraki Kurdisztán akkor éppen békés, félig autonóm tartományában dolgoztam, egy egyiptomi fúrási cég helyi műszaki vezetőjeként olajkút fúrást irányítottam. De aztán ott is bizonytalan lett a helyzet, támadott az ISIS, 2014. augusztus elején egy éjszaka, a fúróberendezésünk melletti úton megindult előlük a menekültek tömege Erbil felé, aztán hamarosan minden külföldi hazament. Azóta vagyok itthon én is tényleges nyugdíjas – összegezte a történetet és saját szerepét Haász György.

Bakonyi Erzsébet

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Kanizsa Újság 2021. május 7-én megjelent számában olvasható.