„Hiszek a klasszikus értelmiségi hozzáállásban…”

A városban iskolaigazgatóként, presbiterként és önkormányzati képviselőként ismerik. Ő saját magára elsősorban családapaként gondol, de mellette – mint mondja –, egy kicsit „múzeumőr”is az iskolamúzeumban és „éjjeliőr” a batthyánys könyvtárban. Egy biztos: Balogh László igazi közösségi ember – talán ennek is köszönhető, hogy idén ő kapta meg a Zalai Prima közönségdíját.

Balogh László: A szabadság olyan, mint amikor egy végtelenül nagy stadion közepén egy vak embernek azt mondják, fusson… (Fotó: Gergely Szilárd)

– Az ünnepi gála után azt nyilatkozta: a közönségdíj elnyerése azt jelenti önnek,hogy erős közösségekhez tartozik. Mely közösségekre gondolt?

– Mindenek előtt a családomra, ez a fundamentum. Aztán ott a gimnázium, ahová – az egyetemi éveket és a katonaságot leszámítva – 1976 óta „járok”. A református egyházközségben presbiterként szolgálok, a város közéletében pedig lassan húsz éve vállalok szerepet. Fontos néha visszajelzést kapni, hogy lássam, amit teszek, a fizika szabályszerűségei szerint működik: az akciót reakció követi, erről szól Newton harmadik törvénye is.

– Ha már szóba került Newton és a fizika –hogyan definiálná önmagát? A sok titulus közül melyik a leginkább Balogh László:a matematika-fizika szakos tanár, az igazgató, a presbiter vagy az önkormányzati képviselő?

- Azt hiszem, nem annyira a titulusok érdekesek, mint inkább azok a feladatok, amikkel együtt járnak. 1994-ben neveztek ki igazgatóhelyettesnek, azóta kevés órát tartok, de jól érzem magam így. Valószínűleg ennek az az oka, hogy sokkal testhezállóbb számomra az iskoláért „élő-haló” magatartás, mint a szaktanári tehetséggondozás.

– Az iskolai feladatai egész embert kívánnak. Hogyan marad mellette energiája a többi vállalásához?

– Azt mondják, magyar virtus egyszerre több lovat megülni. De a viccet félretéve, sokkal inkább arról van szó, hogy mindenre, amivel foglalkozom, pedagógusi szolgálatként tekintek – még akkor is, ha városi feladatokról van szó. S persze a feleségem, Judit és a lányaim támogatása is rengeteget számít. Néha elbizonytalanodom, vajon töltök-e velük elég időt, de hála Istennek, mindig megnyugtatnak. Az ember a pályafutása végén biztosan elgondolkodik azon, szeretett-e eleget? Ha eljön majd az összegzés ideje, jó lenne, ha erre igennel tudnék válaszolni.

– A humán bizottság elnökeként sokszor hívják kötetbemutatókra, kiállításmegnyitókra vagy más kulturális rendezvényre. Köszöntőit, beszédeit már-már művészi igényességgel írja meg.

– Arisztotelész szerint kétféle embertípus van: alkotó és mozgató. Úgy vélem, én az utóbbi csoportba tartozom. Még hiszek a klasszikus értelmiségi hozzáállásban, a néptanítói lelkületben: az ember lépten-nyomon taníthat, ezért igyekszem minden megszólalásomra becsülettel felkészülni. A beszédeimet egyszer majd szeretném összegyűjteni – 1986 óta nem dobtam el semmit, az iskola több terme és szekrénye rejt titkokat…

– A reformáció nagykanizsai emlékünnepén is mondott beszédet, abban nagyapja alakját is felidézte. Ő református lelkész volt – ennek hatására vállalta a presbiteri szolgálatot?

– A nagyapámat nem ismertem személyesen – a második világháború után elvitték a gulágra, ahonnan többé nem tért haza –, de a családi legendárium sok történetet őrzött róla. Néha úgy érzem: ha nem a Szovjetunióhoz csatolt Kárpátalján születek, s nagyapát nem hurcolják el, talán lelkész lettem volna, de nem így történt. Az akkori társadalmi körülményeknek és nagyapa erőszakos halálának lehetett olyan következménye, ami miatt csak kamaszként kezdtem el küzdeni a hitemért. Közben nagyon jó és egyúttal ökumenikus hatások értek: én református voltam, Judit evangélikusként nőtt fel, az esküvőnket pedig katolikus szertartás szerint tartottuk, mert mindketten hittünk a házasság szentségében, és hiszünk azóta is.

– Elkezdődött az advent, hogyan éli meg ezt az időszakot a gyülekezet tagjaként?

– Számomra ezek a hetek nagyon felemelőek. Ilyenkor szoktam presbiteri ügyeletet vállalni: templomba járni amúgy is olyan, mintha az ember a lelkét napoztatná, advent idején pedig ez az érzés még inkább fokozódik. Az Istennel való kapcsolatot sokféleképp megélhetjük, én inkább szemlélődő típus vagyok e tekintetben. A hithűségem a boldogmondásokon alapul. Arra törekszem, hogy őrizzem magamban a gyerekekre jellemző őszinte, nyílt és alázatos hozzáállást a Jóistenhez. Nemrég volt az örökkévalóság vasárnapja,és az aznapi prédikációban azt mondták, a szabadság olyan, mint amikor egy végtelenül nagy stadion közepén egy vak embernek azt mondják, fusson. Ez a félelem nélküli, mérhetetlen szabadság az isteni szeretet, az örökkévalóság ajándéka. Én szeretnék hinni egy ilyenfajta öröklétezésben, és azt hiszem, ehhez adott az a bizonyos végtelen stadion…

Nemes Dóra