Péter Árpád: Emberhalál és istenalkonyat

Az igazságra és csakis az igazságra törekedj… (MTörv/5Móz 16,18-20)

Szép lecke az ökumenikus imahétre, amelynek a tematikáját idén indonéz Krisztus-hívők állították össze. Ha nem tudnánk az indíttatást, könnyen félreérthetnénk a mottót, s nyugtáznánk, naná, csakis arra, mire másra!

Ám az emberi igazság – legyen az a habilisé, az erectusé, a ludensé, s szétnézve a világban: nagy ritkán a sapiensé… – mindig szubjektív. Ismerjük a mondatainkat: én úgy gondolom…, én azt hiszem…, én így csinálnám… etc. Ezek a mi igazságaink, amelyek érvényesítésére törekszünk, nincs ebben hiba. Ki erőszakosabban, ki csendesebben, ki az egyik leggyilkosabb válfajt, az agressziómentes kommunikáció amúgy erősen manipulatív technikáját gyakorolva. Utóbbi embertípus a mosolygó (lelki) gyilkos – persze, ha lelket öl, a saját igazsága nevében teszi.

Az ökumenikus imahét egyik bűnvalló imádsága így szól: „Kegyelmes Istenünk! Azzal bíztál meg bennünket, hogy közös otthonunk az igazság helye legyen mindenki számára. Odaadó szereteteddel esőt adsz az igazaknak és a hamisaknak, és Jézusban arra tanítasz, hogy személyválogatás nélkül szeressünk. Megvalljuk, hogy nem tudjuk ezt a tanítást követni: tiszteletlenek vagyunk embertársainkkal szemben, hamis dolgokat terjesztünk a közösségi oldalakon, részt veszünk a társadalmi összhang megbontásában. Életmódunk kockázatos következménye, hogy a világ terméketlen ugarrá válhat, ahol már nem sarjad igazság az egész teremtettség számára. Urunk, irgalmazz nekünk!”

Ahogyan Sík Sándor a megyeri cserkésztáborban írta 1926 júliusában: „Emberhalál és istenalkonyat!” Mármint az, ha a saját igazságunkban hiszünk. Lassan száz év telik el azóta, de a helyzet nem változott.

A világ nem (nagyon) fogadta be Jézust, akinek eljöttével megszületett az isteni igazság. Az Ádám-Éva-kígyó antiszenthármasság sötétségbe taszította az általunk ismert világot, s bár a Golgotán történt, ami történt – azóta is ott, a sötétségben vagyunk. A saját igazságunk nevében.

De valami ébred, ébredt már huszonhatban is. Sík Sándor (is) felkiáltott: Hiszek! Hiszek!

Például a tűzben, amely odalent parázslik, és holnap este újra föllobog; a szélben, fürge cimboránkban, amely a szemből álmodást söpör; a földben, ifjú szép anyánkban, hogy édesünk, nem morcos mostohánk; és igen, hiszek, de tán egyre többen hiszünk a kevesek egymásba tett kezében, a testvérszóban, a bajtársmarokban, az érben, mely patak lesz és folyó, s halott tengerbe életet zuhant, a Szépségben, hogy szebb és édesebb a rútnál, és szürkét széppé tehet, a tiszta vízben, hogy sodorni tud, és ragadóbb a szennyvíz-áradásnál, a vízözönben, szeretetözönben, jóság-galambban, Lélek-Ararátban.

Ha hiszek, hiszünk, megszületik az Igazság bennünk, amely nem katolikus, nem református, nem evangélikus, nem zsidó (pláne más nem!). Az Igazság csak egyetlen, becézhetjük ezt ökumenikusnak is; ott van a világ válaszfalain túl, felette, ott, ahol az Örök Ige lakik.

Aki odatart, lehet bűnös is, hisz’ mindenki az. De aki odatart, s megbánja, akár az utolsó pillanatban, az utolsó sóhajtásával is bűneit, az megigazul. Megismeri a valódi Igazságot – azt, amely a sajátja helyett mindenkié, mindannyiunké.

A mindenható Isten irgalmazzon nekünk, bocsássa meg bűneinket, és vezessen el az örök életre. „A Szeretet mosolyog és szeret,/És a kereszten is király.” Ámen.