Amíg táncolt, élhetett…

2018. augusztus 18-án, 45 éves korában elhunyt Fenyves Márk nagykanizsai származású mozdulatművész, koreográfus, táncpedagógus, vizuális művész, tudományos kutató, az ELTE PPK Neveléstudományi Doktori Iskolájának hallgatója. A második nyári mozdulatművészet kurzusa utolsó óráján lett rosszul. „Márk napok. Most vagy soha…” – hívta fel különleges címével a figyelmet a programra, amelynek második mondatát talán a rá jellemző groteszk arckifejezéssel zárta le.

A hozzá kapcsolt képen, Eifert János fotóművész felvételén mintha egy madár szállna el valahová a végtelenbe. „Tűzangyala tű fokán” – jegyezte fel a képre a bibliai idézetet.

– Talán ezt is egy jelképes üzenetnek vehetjük! – töprengett Márk édesanyja, Horváth Annamária, megosztva velünk fia gyermekkorának mozaikjait.

 – A legközelebbi barátai azt mondják, érezhetett tudat alatt valamit. Bennem is felvetődött ez a kérdés, ugyanakkor az ellentmondás is, hiszen egy életörömmel, szeretettel, tettvággyal teli, ezért a táncért az életét adó ember volt, aki a pillantásaival tanított, a nézésével mozgott. Erős ember volt!

Hatalmas küzdelmet folytattak életéért a kórházban, de a szíve nem engedte tovább mozdulni. Megállt.

– Újszülött korától érződött a mély érzékenysége – meséli a kanizsai édesanya. – A szabadságvágy, a felfelé szállás, az ég felé ívelés pici korától jellemző volt rá. Gyerekkorától kezdve egy vidám, örökké viccelődő, ironikus humorú, huncut kis ember volt. Sokat volt vele a nagymamám és az édesanyám, akik rengeteget beszéltek, meséltek neki, mi meg sokat táncoltunk együtt. Már akkor érződött az egész gyereken a különleges értelem. Falat kora óta benne volt a művészi hajlam. Fantáziája, kreativitása egész pici korában megmutatkozott.

Márk makacs kisgyerek volt: a szabadságvágya a makacsságában mutatkozott meg. Gyerekként sem lehetett arra kényszeríteni, amit ő nem akart, csak meg kellett érteni, és meg kellett vele találni a hangot. Különlegessége miatt diákkorától kezdve sok atrocitás érte, de az óvodától az iparművészeti főiskoláig mindig akadtak olyan emberek körülötte, akik megértették, és rávezették azokra a feladatokra, amelyeket kötelező volt elvégezni.

Alsósként, messzemenő pontossággal dolgozta ki gyurmavárosaiban az egyiptomi piramisokat, fáraókat. Imádta az egyiptomi, a római és a görög művészeteket. Később a táncban is megtalálta és kifejezte a görög elemeket. Édesanyja soha nem látta tanulni, „szivacs agya volt, és mindenhez hozzá tudott szólni”.

Alacsony, pici, kedves mosolyú, gömbölyű arcú kisgyerek volt sokáig. Aztán a főiskolán nyúlt meg hirtelen. Úgy emlékeznek rá az általános és középiskolás tanárai, hogy félrevonult, nem ment be a nagy társaságba, pedig a barátokért, a közösségért megtett mindent. Csak állt az iskolaudvaron, és nézegette a többieket.

– Szerepelni nem szeretett, 8-10 éves korában, ha megsértődött valakire, futott, rohant és mindig fölkapott, lebegtetett valamit a kezében. Felnőttként sem szerette, ha fotózták, viszont a táncban kiteljesedett. Igazi színpadi emberré, szereplővé vált. A társai, a tanárai szerint öröm volt hallgatni, ha felvetettek egy témát, olyan színesen válaszolt, hogy egy mondatában benne volt a téma teljes lényege. Több alkalommal leírta: „Édesanyámnak köszönhetem, hogy kiteljesedhettem.” Engedtem – fájdalmunk ellenére 14 évesen elválni tőlünk –, hogy Pécsre járhasson középiskolába.

Először rajzolt, s ahogy nőtt, minden érdekelte. Érződött a többirányú adottsága. A középiskolában megérintette a képzőművészet, a zene és a tánc hármassága. Nézte a pécsi balettosokat, titokban tanult velük, tőlük. Végül a szövő szakon végzett. Több riportban megemlítette, hogy a szövés, az egy helyben ülés őt nem elégítette ki. A sors úgy hozta, hogy az 50-es években betiltott táncot a testnevelés helyett megengedték a főiskolán. Ő ezt választotta, mert felfedezte benne a zene, a tánc, a képzőművészet csodás hármasságát. Ez a tánc a test–lélek–szellem harmóniáját, a gondolat és a mozdulat szabadságát hirdeti. A sors hamarosan dr. Dienes Gedeonhoz sodorta, majd a legnagyobbaktól, Fülöp Viktortól, Berczik Sárától és E. Kovács Évától, az egyik akkor még élő Dienes Valéria tanítványtól tanult. (Dr. Dienes Valéria filozófus, matematikus, zenepedagógus, mozdulatművész, az orkesztika mozdulatrendszer létrehozója.) Ott ismerkedett meg Pálosi István koreográfus-táncművésszel, akivel megalapították a Magyar Modulatművészeti Társulatot, a Duncan – Dienes Orkesztika Iskolát, a Mozdulatművészek Házát és a Szólóduó Nemzetközi Táncfesztivált. Huszonöt évet dolgoztak együtt teljes szimbiózisban.

Olykor szőrme állatsapkákban, túrórudis pöttyös uzsonnás dobozzal, rózsaszín kulaccsal járt be tanítani. Eleinte a diákok is azt hitték róla, hogy különc, de aztán mindenki rájött, hogy valójában egy értékkel, szeretettel teli, különleges ember.

– A Dienes Valéria emlékest megszervezése volt az első nagy bemutatkozásuk. Azt mondta nekem egy alkalommal Dienes bácsi: „Angyalom, ennek a két fiúnak a testére, őrájuk alkotta tudat alatt Vali néni ezt a táncot, mert ők tudják igazából ezeket a mozdulatokat megjeleníteni.” És akkor hozzáfogott a kutatáshoz. Számtalan könyvet szerkesztett, tanulmányokat publikált, és azt akarta, hogy szabadon olvashassák a gondolatait. A pedagógiáról különleges elképzelése volt. Azt vallotta, nincs tehetségtelen ember; tehetsége mindenkinek van, ha más nem, a fejlődésre való képessége, s azt kell fejleszteni.

Bakonyi Erzsébet