Kié itt a tér? - Politikai hirdetés nélkül baj van a mátrixban

Elindult a végső visszaszámlálás. A két, egymásnak feszülő, jelenleg legnagyobbnak mondott politikai erő egymásra licitálva teszi közzé bejegyzéseit az online térben, amelyek egyik legfontosabb eleme a (vissza)számláló. Jól látható, hogy ez a két politikai oldal mindent megpróbál bevetni a szavazatok elnyerése érdekében. A feladat elméletben nem bonyolult: meg kell nyerni minél több választópolgár bizalmát.

Leírni könnyű. A választó azonban az emberiség egy különleges alfaja. Általában négyévente válik igazán fontossá a hatalmon lévők és a hatalomra törők számára. Ezek a felek soha nincsenek egy véleményen. Az is egyre inkább jellemző, hogy saját kínálatuk bemutatása helyett a másik oldal szereplőinek becsmérlésére helyezik a hangsúlyt.

Ehhez kiváló terepet biztosítanak a különféle internetes közösségi platformok. Háromszáz lelkes települések polgármesteréből jelöltté váló tisztes háziasszonyok képesek vérben forgó szemmel szidni bárkit, és hangoztatni, hogy odaát „csak hülyék vannak”. Ugyanez persze előadható látszólagos lazasággal is, mindenféle színészi képesség nélkül, tájszólással, beszédhibával. A lényeg ugyanaz: aki nem rám szavaz, az háborúba viszi a gyerekeit és unokáit, áram és olaj nélküli országot akar, és az összes magyar forintot külföldre hordja. Teszik mindezt úgy, hogy a bagoly és a veréb fejéről szóló mondást szemérmesen elfelejtik.

De most nem (csak) erről lesz szó. Nézzük inkább, mi zajlik a fejünk fölött. Kialakult egy új helyzet: a nagy közösségi felületeken nem engedélyezik a politikai hirdetéseket. Új stratégiát kellett kidolgozni. A harc elkezdődött, és ahogy a nemzetközi helyzet fokozódásával párhuzamosan nő a feszültség, úgy éleződnek az online csaták is. Nem nehéz észrevenni, hogy számtalan képi „alkotás” próbálja megragadni az éppen figyelemre éhes választópolgárok tekintetét, és elhitetni velük, hogy a bölcsek köve természetesen az adott térfélen található.

Lassan már nincs annyi hely az országban, amennyi autópályát ígérnek a felek, de minden napra jut valami. A vécékefével hadba induló roma vagontakarító brigádok kilátásba helyezése sokaknak talán már túl sok volt, de a szurkolótábort ez sem tartja vissza. Ők bármikor, bármiért képesek hadba állni és rendelkezésre állni. Már csak azért is, mert ők úgy harcolnak, hogy béke legyen – és mindenki más akar háborút. Csak a harcosok szeretnének békét. Ugye érthető? Ja, nem.

Ami nem megy a virtuális térben, menjen a valós világban. Mostanában sokat járnak az „aktuálisan fontos” és a „még kevésbé fontos” (de ki tudja, miből lesz a cserebogár) emberek, valamint szimpatizánsaik az átlagemberek közé. Ilyen-olyan indokokkal aláírásokat gyűjtenek, beszélgetnek, és személyesen próbálnak minél több választóval kapcsolatba lépni.

Van azonban egy szegmens, amitől – úgy tűnik – a két nagynak mondott erő tart. Ez a sajtó. Na nem a propaganda, mert arról tudjuk, hogy az egyik oldalra üt, a másikra pedig… nos, mint a fagyit. A két legerősebb oldal egyelőre nem él a lehetőséggel, és pályán kívülre helyezte a helyi – sok esetben még az országos – sajtót is. Alkalmanként ugyan megszólalnak, és vezetőik el is várják, hogy róluk szó essen a még függetlennek nevezett, vagy annak látszó médiában.

A fentiek alapján ismét csak egy dolog biztos: ma bizony az legyen a talpán, aki ingadozó választópolgárként nem focidrukker-szinten politizál, nem „mindig a kedvenc csapatára” szavaz, hanem észérvek mentén próbál meg olyan célt találni, amely mellé oda tud állni. A nagy kérdés az, hogy a hátralévő hetvenegynéhány napban összeáll-e mindebből – videókból, utcai találkozásokból, üzenetekből – egy érthető kínálat, amire sokan majd azt mondják: na, ez az, megvettük.

Tar Mihály

(Megjelent a Kanizsa Újság 2026. január 28-ai számában.)