Érdekes emberek, érdekes történetek 110. - „Ez a díj az életem koronája”

A 2025-ös Zala Vármegyei Prima Díj és Év Vállalkozója Díjátadó Gálán öt cég vezetője vehette át a Zala Vármegyei Év Vállalkozója díjat, köztük Buchleitner-Szabó Éva, a Zala-Rob Kft. tulajdonosa. Az egykori iskolaigazgató a 2008–2009-es gazdasági világválság idején váltott: a katedráról férjével együtt új vállalkozást indított. Hogy mi motiválta a döntés meghozatalára, arról az új, családias, karácsonyi hangulatot árasztó irodaépületben beszélgettünk.

– A gazdasági válság érintette a családunkat, és a férjem arra kért, hogy a tudásomat próbáljam meg más irányban kamatoztatni. Fájó szívvel hoztam meg a döntést, hiszen akkor már 15 éve voltam iskolaigazgató, és 25 éve pedagógus. Az iskola menedzseléséhez is kellett egyfajta vállalkozói szemlélet, így nem teljesen ismeretlenül, a saját cégünknél is megpróbáltunk valami újat létrehozni. A fa adott volt: akácfával foglalkoztunk. Akkor még Pusztamagyaródon dolgoztunk, és főként az építőiparnak szállítottunk. A gazdasági válság hatására azonban leálltak az építkezések, és a több mint húszfős dolgozói létszámunkat jelentősen le kellett csökkenteni. De nem adtuk fel: beültünk az autóba, és útnak indultunk Európába, hogy ismeretségeket gyűjtsünk. Felépítettünk egy kis céget, felvettünk néhány embert, és elkezdtük az akácfa-gyártást, illetve a játszótér-alapanyagok készítését. Az akác az egyik legtartósabb fa, környezetbarát, és nem kell impregnálni. Elsősorban játszótereket építettünk Ausztriában és Németországban: mi adtuk az alapanyagot, és jó érzés volt számunkra, hogy ott is segíthettünk valakinek. Mindig fontos volt, hogy amivel foglalkozunk, azzal olyan értéket teremtsünk, amely valakinek örömet vagy hasznot jelent – kezdte a visszaemlékezését Éva.

– Siker és nagyon sok kudarc is ért bennünket. A kudarc nekem mindig azt jelentette, hogy megyek, megyek, megyek az úton, és van előttem egy domb – ami maga a kudarc –, és azt én megmászom. A kudarc azért kell az embernek, hogy még jobban megbecsülje a jót, amit elért – fogalmazott a cégvezető. – A gazdasági helyzetből fakadó nehézségek minden évben megbillentettek bennünket, a Covid idején is. Kérdésessé vált, hogy lesz-e megrendelés, kell-e az embereknek játszótér. Abban azonban biztosak voltunk, hogy lavinafogóra szükség van. A kudarcokból én mindig merítkeztem. Nagyon ritkán találkoztam irigységgel, bár néha csalódtam az emberekben. De mindig úgy éreztem, hogy ha meg is billentettek, valójában feljebb rúgtak – előre lendítettek.

Nekem olyan hivatás kellett, ahol segíthetek másoknak

A nagymamám hatása azért volt fontos, mert nagyon szigorú volt velem gyermekkoromban, és megtanított egyfajta küzdésre, valamint alázatra mások iránt. Megtanított arra is, hogy mindig kérjek bocsánatot, ha elrontok valamit. Nekem ma sem derogál, hogy fölrakjam a függönyt az irodában. Alázattal tudok lenni a munka iránt, ugyanakkor megtanultam vezetőnek is lenni, nehogy átessek a ló másik oldalára, hiszen nem mindenki érti a demokráciát. Az embernek meg kell tartania a vezetői tekintélyét, és ehhez nagyon sokat kell tanulni. Ebben sokat segített a nagymamától kapott alázatos tanulás, valamint a szüleimtől kapott szeretet, hiszen mindenkinek a szeme fénye voltam a családban. A nagymamám szigorú és erős személyiség volt.

 – Lépjünk vissza egy kicsit az időben. Mi indította el a pedagógus pályára?

 – Anyukám ápolónő volt, és nagyon sokat mesélt nekem otthon a betegekről. 25 évig főnővérként dolgozott, néha átvette a nővérektől a munkát. Nem a pozíció volt számára a fontos, hanem a betegek szeretete. Lelki tanácsadást is adott nekik, és néha úgy beszélt a kis öregekről, hogy még a könnye is kicsordult. Gyakran elvitt magával vasárnap délutánonként a gerontológiára, hogy segítsek vacsorát osztani, és ez a segítés nekem nagyon tetszett. Apukám egy nagyon kedves közlekedési rendőr volt. Azt láttam benne, hogy nem a büntetés volt számára az elsődleges: ha megállított egy autóst, arra intette őket, hogy figyeljenek jobban a vezetésre. Ő is elvitt magával vasárnaponként a munkahelyére, ahol gépelhettem kislányként. Mindkettőjük számára fontos volt a segítés. Úgy éreztem, nekem is olyan hivatás kell, ahol segíthetek másoknak, és ahol látom az eredményt, a fejlődést. Ápolónő azért nem akartam lenni, mert ott az elmúlást tapasztaltam – mondta. 

Éva nem engedte el teljesen a pedagógusi hivatást: indított egy tanodát, amely tíz évig működött, és amelyet az életkora, valamint a cég bővülése miatt hagyott abba. A pályaválasztásánál fontos szempont volt számára, hogy tudjon valamit adni, ami a másiknak segítségére lesz. Sok egykori kisgyerek és szülő ma is megismeri, és jó látni a szemükben a hálát, és érezni azt, hogy adott nekik valamit.

– Ez a szemléletmód összeköt a vállalkozással, mert itt sem az volt a célom, hogy nagyvállalkozó legyek, hanem hogy segítsek a férjemnek felépíteni egy céget, amely a válság idején megtorpant. Nem azért léptem ki a pedagógusi szakmából, hogy vállalkozóként sikereket érjek el, hanem hogy értéket teremtsek mások számára. Egyébként a játszótér-alapanyag gyártás akkor is a gyerekekhez kötődött – hangsúlyozta.

A Kft. minden évben fogadott szociális projekteket. Legutóbb Buchleitner-Szabó Éva felkereste a Zala Megyei Gyermekvédelmi Központ Nagykanizsai Gyermekotthonát azzal, hogy egy németországi partnerük adományként játszóparkot szeretne építeni Nagykanizsán. A helyszín bejárása és a lakók bemutatása után azonnal elindult a tervezés, majd az építkezés is a Zala-Rob Kft. által adományozott faanyagból valósult meg. Anyagi támogatásban részesítik karácsonykor a irodájuk közelében lévő ligetvárosi óvodát is, amelyből az intézmény játékokat vásárol a gyerekeknek. – Azt a szeretetet, amit kaptam a szüleimtől, tovább vittem a gyerekeknek az iskolába. Emlékszem, iskolaigazgatóként is egyedül mentem a gyerekekkel úszásoktatásra, színházba. A nagymamám tett vezetővé, a szüleim pedig szerető kislánnyá – fogalmazott Éva.

Cégünk elsősorban akác feldolgozással foglalkozik 

Európába szállítunk játszótér-alapanyagokat és lavinafogókat. A másik lábon állás pár éve került képbe: Ázsiába, Kínába és Vietnámba szállítunk tölgy- és kőrisrönköket. Konténerekbe rakva, hajóval juttatjuk el az árut. Mi termeljük ki a fát, a mi kamionunk viszi ki az árut, a mi munkásaink dolgozzák fel, nincsenek alvállalkozók; a gazdasági láncot a lehető legrövidebbre tettük. Azért mentünk ki Európába az elején, amikor a cég alakult, hogy megismerjük az ügyfeleket, és tudjuk, ki van a vonal másik végén egy-egy megrendelésnél, kérésnél vagy akár egy-egy reklamációnál. Így sokkal hatékonyabban tudunk velük kommunikálni. A személyes ismeretséget nagyon fontosnak tartjuk, és azt is, hogy a mi kamionunk, a mi kamionsofőrünk, a mi munkásaink menjenek ki az erdőbe. Minél kevesebb alvállalkozót foglalkoztatunk, minél több embernek tudunk munkát adni, és a beszállítóktól kezdve helyi szinten oldjuk meg a dolgokat. Nagyra értékeljük, hogy ma már 50 embert foglalkoztatunk, és családoknak adunk munkát. A fluktuáció, hála ’Istennek, lecsökkent. Vannak nagyon kemény időszakok, de meg is becsüljük őket. A karácsonyi rendezvény, a nyári piknik, a prémium – erről szól, és a gyerekekről sem feledkezünk meg. A karácsonyi ünnepségen próbálok közösségi hangulatot is teremteni, és ebben az esetben szerintem előny, hogy nő a főnök, mert sokkal jobban rálátok az igényekre. Egy cég akkor működik jól, ha minél sokszínűbb a vezetőség. A férjem viszi az erős felvásárlási és eladási oldalt, ahol „agresszívnak”, igazi vállalkozónak kell lenni, én pedig humánusabb oldalról közelítem meg az emberek igényeit, például hogy legyen nekik öltözőjük, meleg helyük, télen teájuk.

55 évesen elvégeztem az ELTE-n egy 2,5 éves Business Coach szakot. Azért mentem el tanulni, hogy megismerjem a 30-as, 40-es generáció világát, új ismeretekre tegyek szert, és bővüljön a világlátásom. Nemcsak a profit-orientáltságra kell törekedni, hanem arra is, hogy szociálisan érzékenyek legyünk, és megbecsüljük azokat, akik megtermelik az értéket. 

Buchleitner-Szabó Éva elmondhatja magáról, teljes az élete, elérte a kitűzött életcélját, a szakmai és családi sikert.

– A kisebbik fiam, Péter, tanár lett; élete a pedagógus szakma. Nagyon szereti a gyerekeket, és szívesen átadja a tudását. Négyhetes kislánya büszke apukája, így teljes náluk a boldogság. Dani történész létére Balkán-kutató. Kipróbálta magát az őstermelésben, aszalványokat készített. Nagyon sok feladatot vállal, folytatja a tanulmányait, közben előadásokat tart. Van párja, és úgy érzem, ő is megtalálta az útját a jövőbe. Autodidakta módon belevetette magát a faismeretekbe, és nálunk a cégnél dolgozik, ahol művezetővé vált. Vezetői képessége neki is megvan. Az ügyvezetőség felét átadtuk neki, a másik felét pedig a férjem fiának. Jelenleg generációváltás zajlik, ami nem könnyű feladat. Az új generáció teljesen más, meg kell érteni őket, és hagyni kell hibázni, hiszen a hibákból is lehet tanulni. Nem könnyű a két generáció között lavírozni – árulta el.

Mindezen  munkát értékelték a Zala Vármegyei Év Vállalkozója díjjal. – Nekem ez a díj az életem koronáját jelenti, és megerősít abban, hogy minden napot érdemes hálával befejezni – fogalmazott a díjazott.

BAKONYI Erzsébet

(Megjelent a Kanizsa Újság 2025. december 3-ai számában.)