Budavölgyi Veronika – Egy Európa-bajnok kolléga!

Idei utolsó sportolói életút-interjúnkban a Híradó és a KimeNő műsorvezetőjével, Budavölgyi Veronikával beszélgettünk. Kollégánk a magyar lábtoll-labdázás egyik legsikeresebb versenyzőjeként , többszörös Európa-bajnokként és vb-érmesként vonult be a kanizsai sporttörténetbe. Beszélgetésünkben  felidézzük a sportkarrierjét, de szó lesz a család támogató szerepéről és a médiában való helytállásról is. 

A lábtoll-labdázás a ’90-es ével végén/2000-es évek elején kezdett elterjedni Magyarországon. Hogyan jött ez a sportág az életedbe?
Felsős koromban kezdtem el játszani, korábban a fiúkkal fociztam a Munkás utcában és a Zemplénben, ahol laktunk. Mindig is egy kicsit inkább ilyen fiús lány voltam, az iskolás években még jött a röplabda is, de felsőtől már csak a lábtoll volt. A Zemplén Iskolába jártam, még a vívóteremben voltak nekünk az első edzéseink. Takács Tamás hozta be Nagykanizsára a lábtoll-labdát, ő volt akkor a testnevelő tanárunk. Órán dekázásra osztályzatot kaptunk és a lábtoll-labda szabályaiból dolgozatot írtunk Ez egy nagyon extra dolognak számított, nemcsak akkor, de szerintem a mai napig az ország nagy részében az lenne. Ahogy ott elkezdtem ott osztályzásra dekázni, felfedezett a tesitanár, amikor látta, hogy nem hagyom, hogy a labda elpattanjon. Rákérdezett, hogy nem mennék-e el egy edzésre. Pár edzésen voltam, amikor a nagycsapatból kiesett egy játékos és azt mondta, hogy két hét múlva menjek el egy versenyre, ott is ragadtam. 

Mi volt az ami megfogott a sportban?
Az újdonsága, az, hogy addig nem is hallottam róla. Kiderült, hogy elég jó a labdaérzékem, egyből a nagycsapatba kerültem be és az élmény is sokat számított, hogy elutaztunk versenyekre. Sok korosztálybelimmel megismerkedtem, akikkel évekig leveleztünk – akkor még nem volt Facebook –, mivel Újszászra jártunk havonta-kéthavonta évente, úgyhogy maga a társaság, a csapatszellem is, de még elég sok dolgot fel tudnék sorolni. 

Édesapád volt az egyesület elnöke és edzője sokáig. Hogyan alakult, hogy együtt dolgozzatok?
Érdekes történet, mert én húztam be apát. Takács Tamás pont akkor költözött el a városból, amikor nekünk elkezdtek jönni az eredmények. Ekkor jött apu a képbe és ki is jelentette, hogy ha most kezdenek jönni az eredmények, akkor ne szűnjünk meg. Elkezdett járni edzői tanfolyamra és átvette a szakosztályt és általam „örökölte meg” ezt a történetet.

Többszörös vb-érmesként, Európa-bajnokként és örökös magyar bajnokként vonultál vissza. Mennyire érezted azt, hogy a győzelem miatt is űzöd ezt a sportágat?
Nem mondanám, hogy a győzelem miatt űztem. Annak ellenére, hogy egy időben a legjobb voltam az országban egyéniben, vegyespárosban és csapatban is és volt olyan év, amikor gyerekben, serdülőben ifiben és felnőttben is, mindig is inkább csapatjátékként gondoltam rám. Persze, jó érzés nyerni, de mindig is inkább tehernek éreztem a győzelmet, mert bizonyítani kellett. Ha volt egy könnyebb ellenfél, és mindenki tudta, hogy simán nyerünk, én akkor is úgy mentem fel a pályára, hogy ha mindenki úgy gondolja, hogy nem szabad hibázni, akkor ezt minden alkalommal be kell bizonyítani és meg kell tartani ezt a szintet. 
Mekkora megterhelést jelentett, hogy egyszerre több korosztályban indultál?
Őszintén, akkor egyáltalán nem éreztem megterhelőnek. Edzésekre így is ugyanannyit jártunk a Bányász-pályára és a Hevesi Iskolába. Az embernek akkor volt ennyi energiája, mert a tanuláson és a sporton kívül másról nem szólt az élet. Ha verseny volt, akkor ott pedig igyekeztünk a legjobb eredményt elérni. 

Nagyon fiatalon már válogatott voltál. Mennyire tudtál átlagos életet élni tinédzserként?
Az embernek megvolt a kis rutinja is, nekem ez volt a szórakozás is. Nem jártam el hétvégente bulizni, nekem ez volt a buli. Ha vége volt a versenynek, akkor este fociztunk, tollaslabdáztunk, levezetésnek más sportágakat űztünk. Persze ha hosszabb verseny volt, akkor ott is volt bankett, ott is volt buli. Nem mondom, hogy nem ittunk mi is alkoholt, de az iskolás években ez volt a minden. Hetente háromszor edzettünk, a világbajnokság előtt többet, eljártunk konditerembe vagy csak elmentem a Mindenki Sportpályájára futni. Ez egy rendszer volt az ember életében, ezt szeretném átadni a gyerekeimnek is majd. 

Te voltál a legfiatalabb a csapatban amikor elkezdted. Mennyire fogadtak be könnyen a csapattársaid? 
Érdekes történet, mert nemcsak nekik volt furcsa, hanem nekem is, mert előtte semmilyen más közösséghez nem tartoztam. Az iskolában nyilván voltak barátaim, de egy teljesen idegen közegbe csöppentem bele, ők már össze voltak szokva, évek óta együtt jártak versenyekre. De ha nem fogadtak volna be, akkor úgy gondolom, hogy nem is gondolkozom el azon, hogy maradjak-e ebben a sportágban. Úgy gondolom, hogy húztak is és talán így tudtam egyre jobb lenni, hogy egyből a nagyobbaktól tanulhattam. 

Mi volt az első komolyabb sikered?

Ami nagyon bennem van, hogy sokat jártunk Szepetnekre is versenyezni. Akkor még sokkal többen játszottak, mint most. 30-35 csapat játszott és még az utolsó is kapott oklevelet. Mi az utolsó-utolsó előtti eredményeket értük el az elején, aztán folyamatosan feljebb kerültünk a legtetejére. A legelejére őszintén már nem emlékszem, de azért tudom, hogy a legaljáról felkerülni a dobogóra és onnan is egyre feljebb azért egy nagyon jó érzés volt. 

Mire kijártad az általános iskolát, már a felnőttek között bizonyítottál. A tanárok és a diáktársak részéről mennyire kaptad meg az elismerést?
Ezen még nem gondolkodtam, de jó visszagondolni rá. Mivel ugye az egyesületünk alapítótagja is az iskolából származnak, úgyhogy nagyon büszkék voltak ránk a tanárok és az iskola is. Magának az iskolának a nevét is vittük tovább a Zemplén SE által. A legtöbb játékos akik akkor elkezdett játszani oda járt, aztán később kibővült ez a kör. 

Középiskolásként mennyire tudtad összehangolni a tanulást és az élsportot?
Szerintem elég jól sikerült, ha nem edzésen voltam, akkor igyekeztem nem késő estére hagyni a tanulást. Az öcsém örökölte azt, hogyha ő fél füllel hall valamit, akkor ő azt megjegyezte. Én inkább ez a - csúnyán fogalmazva – leülős és beseggelős voltam, hiába figyeltem órán, mert otthon párszor el kellett még olvasni. Nagy segítség volt ebben a családom,az öcsém sokszor mikor verset mondtam fel hangosan, ő már kívülről tudta aztán nekem még mindig tanulni kellett. Jó, hogy a szorgalom megvolt a tanulásban, mert a sportban is tudtam ezt kamatoztatni és fordítva. 

Az osztálytársaid a középiskolában mennyire követtek a pályán?
Kereskedelem-marketing osztályként indultunk a Mezőben, de szerettek volna egy sportos osztályt indítani, ez végül nem jött össze. Harminchárman voltunk, ebből csak hat fiú volt, az egyikük a férjem is lett. Ebből kifolyólag azért sok sportoló lett egy osztályban, a fiúk mind a hatan fociztak, de az évfolyamban is sok sportoló volt. Az egyik csapattársammal Végh Dórival mindketten zemplénesek voltunk, annyi különbséggel, hogy más osztályba jártunk, aztán a középsuliban osztálytársak lettünk. Nagy előny volt, hogy minden nap együtt voltunk, a pályán is mindig megvolt az összhang. Együtt nőttünk fel. Sajnos ma már messze lakunk egymástól, de az életünk fontosabb eseményeiről a mai napig beszélünk. 

Az öcséd próbálkozott a sportággal?
Ő is sokáig játszott, jó eredményekkel, büszke vagyok rá. Az volt nekünk nagyon jó, mert a Munkás utcából három percre laktunk a Hevesi Iskola tornatermétől, ahol az edzések voltak. Előbb is mentünk, az is egy rituálé volt és az a közösség volt a második családunk. 

Mi volt az első nagyobb versenyed válogatottként?
Legelőször nyolcadik osztályos voltam, amikor Kínába mentünk. Arra azért emlékszem, hogy az osztálytársaimnak hoztam ajándékot és mindenki nagyon örült neki. Akkor indultak el az Európa-bajnokságok és a világbajnokságok. Minden évben másra volt válogató és igazából mindegyiken mi szerepeltünk. Volt Magyarországon is világbajnokság, Németországban is és Kínában is voltunk többször. Aztán miután abbahagytam, már voltak Olaszországban, Hongkongban, Franciaországban vb-k. De voltam úgy Franciaországban egy hetet, hogy például egyetlen alkalommal kellett egy lábtoll-labda bemutatót  tartanunk, de rengeteg helyre elvittek bennünket, úgyhogy nagyon sok élmény fűz ide. A German Open és a Hungarian Open voltak még rangosabbak, azon minden nyáron másfél hetet mindig ott voltunk, az nálunk nyaralásnak számított a csapattal. 

Kínában egy nemzeti sport a lábtoll-labda. Mennyire volt nagy az érdeklődés egy vb iránt?
Van egy-két élmény, amit nem tud az ember elfelejteni. Amikor legelőször beléptünk a – mondhatjuk, hogy – arénába, hiába sportoltam akkor már évek óta, nem tapasztaltam még olyat, hogy nem láttam a lelátó végét. Ahogy elkezdődött a megnyitó, megtöltötték az arénát, a kiskatonától kezdve a diákokat, mindenkit bevezényeltek. Ennyi ember előtt játszani elképesztő élmény volt. Ahogy pedig kezelték az embert, az olyan volt, mintha valami világsztárok lettünk volna, megrohamoztak bennünket aláírásért, mint a sztárokat. A tolltartótól kezdve, a melegítőjükre, a pénzükre kértek aláírásokat. Valami őrület volt, olyan élmény volt, amit nem lehet elfelejteni. 

14-15 évesen hogy dolgoztad fel, a nem úgy sikerült egy verseny?
Nemcsak a kudarcot nehéz kezelni, hanem sokszor a győzelmet is. Ha visszagondolok, régebben talán sokszor jobban is kezeltem, úgyhogy ha behunyom a szemem próbálok visszagondolni abba a korszakba. A mai rohanó világban az embernek ugyanúgy vannak hullámvölgyek, hol magasan van, hol mélyen. 

A legutóbbi Európa-bajnokságon több nemzet is nyert aranyat. Mennyivel volt akkor kimagaslóbb a magyar csapat lábtoll-labdában európai szinten, mint most? 
Sokkal. Az Európa-bajnokságokat szinte mindig megnyertük. Nem azt mondom, hogy verhetetlenek voltunk, de a nőknél nem igazán volt ellenfelünk, mi nagyon jó hármas és páros voltunk. Most már annyira vagyok benne ebben a történetben, de szerintem Gozdán Ági sem véletlenül lett utána örökös bajnok, úgyhogy jól kiegészítettük egymást. Mi voltunk talán az első női csapat, akik elég intenzíven talpaltak, a védekezésünkön azért kellett volna mit csiszolni. A világbajnokságokon a bronzérmekre voltunk beütemezve, mert Kínát vagy Vietnámot nem tudom, hogy mi európaiak valaha meg tudjuk-e verni. 

Ellenük mik voltak a célok?
Ha Kína ellen tíznél több pontot elértünk, az már nagy bravúrnak számított, ha kicsit sikerült őket megszorítani, annak már örültünk. 
Magyar sikersportág volt a lábtoll-labda, hiszen uraltátok az európai mezőnyt. Mennyire kaptátok meg a figyelmet?
Szerintem sokan a mai napig nem hallottak róla, ezt nagyon-nagyon sajnálom. Volt egy pár év, amikor nagyon lebegtették, hogy akár olimpiai sportág is lesz. Az adott volna egy olyan lendületet, ami elgondolkodtatott volna, hogy nem hagyom abba. Magyarországról úgy gondolom, hogy kijuthattunk volna, de a sportágnak is akkora lendületet adhatott volna, hogy a COVID nem okozott volna ekkora törést. Azóta sem kerültünk be az olimpiai sportok közé, pedig egy elég extrém, látványos dolog ez. A COVID elég sok mindennek betett. Ha csak kanizsai szempontból nézem, a régi „öregek” közül maradtak még a fiúk, akik azért a mai napig űzik.

Kanizsán voltál az év sportolója is 2006-ban. Mit jelentett ez neked?
Őszintén, nem szoktam dicsekedni a sikerekkel, de ezt több helyen is elmondtam, minthogy világbajnoki bronzérmes vagyok. Nekem ez akkora megtiszteltetés volt, hogy az évben amikor érettségiztem én lehettem a legjobb női sportoló Nagykanizsán. Hogy a városunkban én voltam a legjobb attól még most is kiráz a hideg, mert úgy tudom, hogy újságírók, riporterek, olyan emberek szavazhattak, akik értenek hozzá. Elismertek minket és sokan még a mai napig rákérdeznek, hogy én voltam-e akkor aki sikeres volt. Valamilyen nyomot azért hagytunk. A középiskolában is meg voltunk becsülve, amikor diákolimpiákat nyertünk. 

Mennyire motivált, hogy Európa-bajnokként egy diákolimpián is győzni tudj?
Komoly meccseink voltak a csapattársaimmal. De ahogy mondtam, nehéz volt megélni a győzelmet az esélyek miatt.  

Melyik volt a legjobb időszakod?
Mindenképpen a középiskolás évek.

2009-ben, 21 évesen visszavonultál. Miért hoztad meg a döntést?
Kimondani is iszonyat, hogy 16 éve abbahagytam azt, ami az életem része volt. Azt azért tudni kell, hogy öt térdműtétem volt, igaz abból az utolsó kettő már akkor, amikor már nem sportoltam aktívan. A csúcson hagytam abba, mert ebben a sportágban amit el lehetett érni, azt mondom, hogy azt nekünk sikerült elérnünk. Elszállt az olimpiai történet is, megállapították, hogy porclágyulásom is van. Úgy voltam vele, hogy szép volt és jó volt és nagyon nehéz lesz ettől a közegtől elválni, lehetett volna még aktívan játszani, de szeretnék majd gyerekeket. Őket is fel kell nevelni, szeretnék velük futni, focizni, játszani, mert ez bármennyire szép és extrém sportág, azért kinyírta a lábainkat, hogy szépen mondjam. Nagyon nehéz volt meghozni a döntést, de úgy látom, hogy jól döntöttem. 

Mikor volt az első komolyabb sérülésed?
Az első műtétem az nyolcadik osztály év végén volt, azon a nyáron – az összes műtétem nyáron volt – nem tudtam elmenni gólyatáborba, diákmunkára és hat hónap kőkemény kiesést jelentett. Volt porcleválásom, külső és belső szalagszakadásom, komoly rehabilitációt jelentett mindegyik. Még fiatal voltam és gyorsan felépültem és csináltam tovább. Viszont két év múlva ebből a műtétemből kellett egy kisebb műtétet végrehajtani, mert az egyik fémcsavaromról lejött egy varrat, aztán a másik lábamra ugyanígy megsérültem. Ez pont akkor volt, amikor az összes válogatót megnyertük az Európa-bajnokságra. Az Eb-re csak nézőként mentem, ez egy olyan dolog, amit senkinek sem kívánok, hogy egy egészéves munkát belefektettél valamibe, küzdöttél, harcoltál az fájó pont volt, de abból is elég hamar felépültem és utána is jódarabig játszottam. Egy szervát nagy nehezen meg tudtam ejteni az Európa-bajnokság alatt. 

Volt olyan gondolatod pár évvel a visszavonulás után, hogy visszatérsz?
Nem. Persze eljátszottam a gondolattal. Hívtak a Hungarian Openre és kerek évfordulókra is, a fejemben megfordult, de hála Istennek sikerült elég jól lezárnom. 

A gyermekeid mennyire tudják, hogy milyen eredményeket értél el?
A nagyobbik már 10 éves, ő már tudja, hogy anya és apa sportolók voltak. Ezeket az értékeket próbáljuk átadni, mindketten fociznak, a kisebbik öt éves. A fociban azért nehezebb a több emberhez alkalmazkodni, ebben próbálunk segíteni nekik, mert ott nehéz. Azért van otthon lábtoll-labdánk, tudják, hogy anya milyen sportágat űzött és én is szorgalmazom nekik, hogy rendszeres legyen a sportolás. 

Néha lábtollaztok is?
Persze, az udvarban azért szoktuk játszani. 

Neked is fontos a mai napig, hogy formában legyél?
Sokszor lelkiismeret furdalásom van, hogy sajnos olyan aktívan nem mozgok annyit, mint amikor sportoltam. Mondhatnám, hogy a térdeim miatt, de az is kifogás lenne. Valahogy azért mindig próbáltam valamit, mikor Molnáriban laktunk, akkor a lányokkal egy közösségi egyesületet hoztam létre, próbáltunk közösen tornázni. Most jógára kezdtem el járni, van szobabiciklim, a fiúkkal többször edzésen vagyunk. Murakeresztúron, kint az udvaron van focikapunk, sokat játszunk a fiúkkal. A reggelt úgy kezdem, hogy nyújtok vagy próbálok mozogni, az irodai munka egy kicsit rám rakott, de az ember azért próbál egy kicsit egyensúlyt tartani. Januártól komoly terveim vannak. 

2022-ben kezdtél el dolgozni a Kanizsa Médiaháznál. A média hogyan jött az életedbe?
Már a középiskolában szerettem volna médiaszakra továbbmenni, mert műsorvezető szerettem volna lenni. Akkor még nem jött ki ennyire, hogy szeretek szerepelni és ha nem is a középpontban lenni, de elérni, hogy figyeljenek rám. Sajnos nem sikerült a felvételi, ezért maradtam a Mezőben irodavezetőnek, aztán ezt egy olyan kudarcnak éltem meg, hogy utána nem is próbálkoztam már. A Pécsi Tudományegyetemre jártam andragógiára levelező szakon, ahol HR-es diplomát szereztem. Dolgoztam egy kamionos cégnél, majd Molnáriba költöztünk és ott lettem a közösségi ház vezetője. Ott éltem ki először azt amit szeretek, hogy a gyerekeknek programot szerveztem, a felnőtteknek pedig bált.  Minimális költségvetésből kellett programot szervezni, de azt éreztem, hogy ez vagyok én. Közben jöttek a gyerekek és a második kisfiam után már nézegettem munkákat, ő pont a COVID-ba született bele. Egy pályázatíró cégnél dolgoztam, amikor elmentem GYES-re, de a pályázatírási szférának is betett az az időszak és más formában tartottak volna rám igényt, de azt én nem akartam. A Facebookon egyik este jött fel ez a szerkesztő-riporteri munkalehetőség és azt éreztem, hogy most van egy lehetőség, itt az időm. Tudtam, hogy nincs róla papírom, de nem is volt kiírva, hogy ez kötelező, úgy gondoltam, hogy meg kell próbálnom, és ennek már három éve. 

Mennyire ismerted a helyi média közegét?
Hogy egy kis titkot is elmondjak, az egyik kollégát, Zolit is egy diákolimpiáról ismertem meg, ő nem játszott egyesületi szinten, de diákolimpiákon indult és ott találkoztam vele, a korábbi kollégánkkal Szabival is. Arról nem is beszélve, hogy Anitát és Adélt is onnan ismerem, hogy amikor jöttek a jó eredmények, folyamatosan szerepeltünk a sajtóban.  

Nemrég indult egy új műsorod, a KimeNő. Mennyire érzed azt, hogy beteljesült, amit szerettél volna?
A 2025-ös évnek az egyik legnagyobb ajándéka, hogy az egyik álmom beteljesült. A cégen belül szerkesztő-riporternek lettem felvéve, de mivel egy kolléganő elment GYES-re és van ilyen végzettségem, most titkárságvezető is vagyok. Az emberre rak terhet egy saját műsor, mert szeretnék megfelelni, magamnak is, mert sokat készülök a műsorra. Azért az anyaságot mondanám az első helyre, mert az az egyik legnehezebb, de legszebb dolog és a család, anyáék azok, akik mindig is a legjobban támogattak és a mai napig ott vannak mellettem, akárcsak a férjem. Az, hogy most a munkában is kiteljesedhetek, ezért nagyon hálás vagyok.

KÁLOVICS Tibor

Képek forrása: Budavölgyi Veronika