Érdekes emberek, érdekes történetek 105.: Legszívesebben itt élnék a hátralévő életemben...

Hamarosan végleg becsukja ajtaját a Fő útról nyíló udvarban a Perger képkeretező. A kisvállalkozó korábban a kaposvári ÁFOR-nál volt művezető, majd néhány év múlva hazaköltözött Kanizsára. Egy évig a kiskanizsai benzinkútra állt munkába, aztán úgy döntött, elmegy a képkeretező apósa mellé dolgozni. Apósa barátságos fiatalembernek tartotta, befogadta, és 1979-ben átvette tőle a négy helyiségből álló műhely irányítását.

– Mindjárt az elején azt tapasztaltam, hogy szükség van erre a munkára. Nem is az anyagiakat néztem, mert biztos megélhetésünk volt, az öregek is jól álltak anyagilag. A papa elég sok pénzt gyűjtött annak idején az üvegezéssel, hiszen abban volt a pénz, nem a képkeretezésben. Szinte kétnaponként kellett Kiskanizsára, Sormásra vagy Szepetnekre járnunk új házakat beüvegezni.
Végül azért fogadtam el a papától a műhelyt, mert szép dolognak tartottam, hogy mindenkinek a kedvében járhatok. Mindig arra törekedtem, hogy ne legyen különbség ember és ember között: szegénynek és gazdagnak egyformán el kell végezni a munkát. Aki többször bejárt hozzánk, és elégedett volt a munkámmal, azt gyakran megajándékoztam egy képkerettel.

Egy fővárosi bőrdíszművestől hallottam egy intelmet, amit a munkám során mindvégig betartottam: „A betérő kuncsaftot fogadd kellő tisztelettel, a rád bízott munkát végezd el legjobb tudásod szerint, és az érte járó pénzt fogadd emelt fővel.”

A kezdeti időszakban, amikor átvettem a papától a vállalkozást, az anyagellátás kuriózumnak számított, nem mindenki jutott szép keretekhez. Meg kellett találnom a módját, hogy beszerezzem, amire szükségem volt. A budapesti, a püspökladányi és a veszprémi nagykereskedőkkel a mai napig tartom a kapcsolatot. Ahogy idősödtem, lassan elmaradt az üvegezés, 2010-től már csak a képkeretezéssel foglalkoztam.

Sok különleges keretű képet készítettem

– Ma már nincs akkora igény a keretezésre, mint régen – jegyezte meg elgondolkodva Perger Imre. – Az élet bebizonyította, hogy a kínai keret sokkal olcsóbb, mint a magyar fakeret, és az emberek többsége átváltott a kínai keretekre, mert esztétikusak és könnyű velük dolgozni. Ha netán nincs rajtuk akasztó, behozzák ide hozzám, és én ingyen teszek rá egyet. Azt hiszem, nemcsak Magyarországon, hanem egész Európában ez hozta a vesztünket, mert a műanyag kereteket ontják ezerszám, és ezzel felvenni a versenyt nem lehet.

Kereteztem már boros üveget, lőszerhüvelyeket, gyerekeknek a fogsorát és a cumiját is. Különleges képkeretből nekem sem volt hiány: édesapám 1948-ban bekereteztette a kis cipőmet, fotót is mellékelt hozzá, mintha megérezte volna, hogy a fiának valamikor majd köze lesz a képkeretekhez.

A nyári alkotótáborokat húsz éven keresztül láttam el kerettel. Akkoriban jött divatba, hogy nem kell képkeret, elég csak a vásznat a vakrámára feszíteni. Az iskoláknak három évtizeden keresztül kereteztem a tablóit, de az utóbbi években egészségügyi okok miatt ezt is elhagytam. A különböző alapítványi bálokra rendszeresen jártak hozzánk tombola-ajándékokért.

Régen a széles aranykeretek voltak divatban, a sarkukban mintával díszítve. A ’80-as években ezek kimentek a divatból, ma már alig találni belőlük. Később jöttek a csehszlovák, olasz, spanyol keretek, újabban pedig Lengyelországban is nagyon szépeket gyártanak, de nem mindig megfelelő az ellátás. Hol van, hol nincs.

Figyelemre méltó munka a paszpartuzás is. Ha az ember igényesebben akar felöltöztetni egy képet, akkor kell a paszpartu, mert az emeli ki a keretben. Gyakran készítek betétet is, amely a képhez illően arany, ezüst vagy színes kiemeléssel fut körbe a képen.

Az üzlet egyik sarkában, a falon függ Imre aranykoszorús mesteroklevele, mellette apósa üveges mesterlevele. Mindig büszke volt rá, amikor a betérők mester úrnak szólították, holott akkor még nem volt hivatalosan mester. Elvégezte a szakiskolát Budapesten, letette a mestervizsgát, és attól kezdve már jogosan szólíthatták így. 2012-ben a Város Napján Nagykanizsa Megyei Jogú Városért kitüntetésben is részesült.

Ha újrakezdhetném, nem biztos, hogy ezt a szakmát választanám

– Hogy megkönnyítsem a munkát, mindig a legjobb minőségű szerszámokat szereztem be: daraboló eszközöket, tűzőgépeket, paszpartuvágót, ami 1993-ban még nagyon drága volt. Kisvállalkozóként ez nagy érvágásnak számított. Mindig arra törekedtem, hogy az emberek elégedetten távozzanak tőlem. Csalódott ember sosem ment el tőlem.

– Miért zárja be a műhelyét?
– Két éve rosszul lettem a szívemmel, és az orvos nem ajánlotta a beavatkozást az én koromban. Azt javasolta, amíg tudom, csináljam, de csak fél gőzzel, napi négy órát. A kuncsaftoknak is mondom, hogy egy-két héten vagy hónapon belül befejezem. Lassan a 78. év felé közeledve az embernek tudomásul kell vennie, hogy a munkabírás és a türelem nem végtelen. Szerencsére a kerékpározás segít levezetni a stresszt.

– Maradt ideje hobbira a sok munka mellett?
– Eleinte a horgászás volt a hobbim, de a munka miatt nem engedhettem meg magamnak, hogy naphosszat a vízparton üljek. A horgászfelszerelésem máig megvan, minden évben befizetjük a tagdíjat, ha abbahagyjuk a munkát, talán eljárok horgászni is. A fényképezést a ’80-as évek végén kezdtem, amikor meghozták Amerikából a Nikon gépemet. Szívesen fotóztam, de mára ez is elmaradt. A kerékpározás 2010 körül került előtérbe, amikor összeköltöztem a párommal, Györgyivel. A Balatont többször körbetekertük, majd hosszabb, több száz kilométeres utakra vállalkoztunk: Bécsből indultunk vonattal, és Passau felől a Duna mentén kerekeztünk vissza. A teljesítményen felbátorodva végigtekertük a Duna-menti útvonalat is.

Megnéztük a Mura forrását is, ahová egy kedves barát vitt fel autóval, onnan kerekeztünk le Kanizsára. A kerékpározás megmaradt hobbiként: naponta 60–70 km-t is letekertünk, egy-egy út megszervezése legalább félévet vett igénybe, hiszen a szállást időben le kellett foglalni. Ezt a hobbit Járási Ildikó iparművész egy tűzzománc-képen is megörökítette. Nemcsak kerékpároztunk Györgyivel, hanem az olajos természetjárók gyalogtúráin is részt vettünk.

Hegyi birtokunk nincs, a homokkomáromi szőlőt apósommal együtt rég eladtuk. El kellett dönteni: kertészkedés, vagy a műhely. A családi ház udvarát különleges növények és fák díszítik, magát a házat is folyamatosan karban kell tartani. Sokat dolgoztam rajta, amivel sok pénzt megtakarítottam. A vas- és famunkát is szeretem: 26 éve én készítettem a bejárati kovácsoltvas kaput, ami a mai napig működik.

– Ha újrakezdhetné, ugyanígy a képkeretezést választaná?
– Nem biztos. Jártam zeneiskolába, hét évig tanultam hegedülni. Az akkori zenetanárom, Szalai Sanyi bácsi azt mondta anyámnak, hogy be kellene íratni a pécsi zenei gimnáziumba. Anyám azt válaszolta, hogy nincs rá lehetőségünk. Lehet, hogy akkor a zenei pályát választom. Kitartó voltam abban is.

– A gyerekei nem akarják továbbvinni az üzletet?
– Imre fiam 55 éves, Németországban dolgozik. János 50 éves, Székesfehérváron mentőasszisztens. Mindegyikkel próbálkoztam, idehívtam őket, de nem volt hozzá kézügyességük. Sajnos nem folytatják a családi hagyományt.

– Van jelentkező az ingatlan megvásárlására?
– Van, de a műhelyt nem veszi meg senki, mert manapság nincs olyan fiatal, aki ezzel foglalkozna. Szép élményeim voltak ebben a műhelyben – mutat a galériának is beillő falakra. Szívem szerint itt is laknék ezen a hetven négyzetméteren. Számomra kedvesebb, mint a családi ház – vallja, hozzátéve, hogy ezúton is elköszön a megrendelőitől, és köszöni, hogy megtisztelték bizalmukkal.

BAKONYI Erzsébet

(Megjelent a Kanizsa Újság 2025. szeptember 24-ei számában.)