DÁVID ATYA - pünkösdről, a lelkipásztori szolgálatról és XIV. Leó pápa üzenetéről

A közelgő pünkösdi ünnepek kapcsán kértük beszélgetésre Pohnert Dávidot, a Jézus Szíve Római Katolikus Plébánia káplánját. 

A „pünkösd” elnevezés a görög pentékoszt szóból ered, amely „ötvenediket” jelent. Ez közvetlen utalás arra, hogy húsvétvasárnap utáni ötvenedik napon történt meg az egyház életét alapjaiban meghatározó esemény: a Szentlélek eljövetele. Ezen a napon a tanítványok az emeleti teremben együtt voltak, amikor leszállt rájuk a Szentlélek, és kezdetét vette a nagy kaland: hirdetni kezdték az evangéliumot, Jézusról tanítottak, és napról napra növekedett a közösség.

Valójában pünkösd az egyház születésnapja: ekkor léptek ki az apostolok az emeleti terem biztonságából, és – ahogyan az Akathisztosz himnuszban olvassuk – „az Ige bátor hirdetőivé lettek”. Az egyház lényegéhez tartozik az evangélium hirdetése – ahogy Szent VI. Pál pápa Evangelii nuntiandi kezdetű apostoli buzdításában megfogalmazta. Ezért van mély kapcsolat a Szentlélek eljövetele és az egyház kezdete között.

A liturgia piros színe is ezt a tüzet, a Lélek lángra gyújtó erejét szimbolizálja, amely képessé teszi az egyházat arra, hogy betöltse küldetését: elvigye az evangélium örömhírét a világba. Azt az örömhírt, hogy „Isten országa köztetek van” (vö. Lk 17,21).

Ebben a hitben és örömben köszöntöm a kedves olvasót, és engedje meg, hogy bemutatkozzam. Pohnert Dávid vagyok, 1997-ben születtem Pécsett, és egy kis baranyai faluban, Endrőcön nőttem fel. 2024. június 22-én szentelt pappá Varga László kaposvári megyéspüspök úr és tavaly augusztus óta Nagykanizsán végzem lelkipásztori szolgálatomat.

Papi jelmondatom mélyen összefügg pünkösd üzenetével: „Mindenkinek mindene lettem, hogy mindenkit üdvözítsek. Mindezt az evangéliumért teszem, hogy nekem is részem legyen benne.” (1Kor 9,22–23)

Célom egybecseng az egyház küldetésével: elvezetni az embereket az üdvösségre. Ezt természetesen nem tehetem ugyanúgy, mint elődeim, hiszen más jellemmel és lelki alkattal vagyok megáldva. Számomra a liturgia nyelvén keresztül történő találkozás, a hit őrzése és annak hiteles továbbadása, valamint a tanítás az az út, amelyen önazonosan tudom képviselni és hirdetni az élő Krisztust.

Ehhez azonban szükségem van a hívek szeretetteljes támogatására. A pap olyan, mint egy gótikus katedrális: Isten felé törekszik. De hogy az épület egyben maradhasson, szüksége van a támasztópillérekre – ezek pedig a hívek. Ők azok, akik hétről hétre tanúságot tesznek arról, hogy számukra fontos az Isten és megérintette őket a Szentlélek ereje és Krisztusban egy testté tudnak válni. Ahogyan mi papok is szeretnénk adni – a gyóntatásban, a lelkivezetésben, a tanításban –, úgy nekünk is szükségünk van néha egy jó szóra, egy kedves gesztusra, hogy mi magunk is épek maradjunk, az a bizonyos „szeretettank” fel legyen töltve.

Pünkösd napján az apostolok, amikor tanúságot tettek Krisztusról, a különböző nyelvű és származású emberek számára is érthetően tudták közvetíteni az üzenetet. Miért? Mert mindenki megértett egy közös nyelvet, a szeretet nyelvét. Ez az a nyelv, amelyre ma különösen éhezik a világ. Egyre kevesebben beszélik, pedig óriási szükség lenne rá. Az egyre súlyosbodó közömbösség az, ami szinte megfosztja az embereket a szeretettől. Ezen túl kell és túl is lehet lépni. Ezért is fontos, hogy a hívek szeretettel forduljanak papjuk felé, mert így ők is bőségesen részesülhetnek ebből a szeretetből.

Ebben a kontextusban nagyon érdekes és előremutató az újonnan megválasztott XIV. Leó pápa első néhány megszólalása is. Már közvetlenül megválasztása után úgy köszöntötte a Szent Péter téren összegyűlt hívő közösséget, hogy „Békesség veletek!”. Akár geopolitikai, akár egyházkormányzati megnyilvánulásait nézzük, a béke egyértelműen az üzenetei középpontját foglalják el. Ez a béke sokszor széttöredezettnek tűnik életünkben és ezt mi úgy akarjuk megjavítani, hogy a régmúlt dolgaival próbáljuk a ma mocskát eltüntetni. Ez felületi kezelés, ebből nem lesz konkrét gyógyulás, konkrét béke. A béke abból fog megszületni, hogy egységbe kerülünk és meghallgatjuk egymást, ami ma a szeretet kultúrájának egyik jele lehet. Legyen ez a pünkösd minden kedves olvasó számára lehetőség a növekedésre a szeretet Szentlelke által, hogy – az első apostolokat követve – mi is tanúságot tudjunk tenni Istenről, aki maga a szeretet (vö. 1Jn 4,8) – zárta olvasóinkhoz intézett jókívánságával a gondolatait Pohnert Dávid atya. 

BAKONYI Erzsébet

(Megjelent a Kanizsa Újság 2025. május 28-ai számában.)