Érdekes emberek, érdekes történetek 95. - Magas szintű szakmai pályafutása, emberi példamutatása elvitathatatlan

2025. február 21-től emléktábla hirdeti az Erdész utca 27. számú társasház falán, hogy abban a házban élt és alkotott 1962 és 2005 között Buda Ernő bányamérnök, szakíró- fordító, kutató-történész, a történelmi bányászati örökség képviselője. A szabadegyetem egyik alapítója (1989-ben), rendszeres előadója, szervezője és ötletgazdája.

Buda Ernőt Nagykanizsa, Pusztaszentlászló és Zala megye is díszpolgárává fogadta, megkapta a „Nagykanizsa megyei jogú városért” PRO URBE díjat. Városunkban utcát neveztek el róla az Ipari Parkban, Lovásziban pedig iskolát. Bronz mellszobra a zalaegerszegi Magyar Olajipari Múzeum szoborparkjában látható.

Az emléktábla-avató ünnepséget az Országos Magyar Bányászati és Kohászati Egyesület Kőolaj-, Földgáz- és Vízbányászati Szakosztálya, a Magyar Műveltség Kincsestára Szabadegyetem, a Selmecbányai Hagyományőrző Egyesület és a Szent Borbála Akadémiai Kör Egyesület szervezte. Az emléktábla elhelyezésének anyagi és elhelyezési terheit Bertalan Péter építészmérnök vállalta. Az esemény és a megemlékezés védnökei voltak: Dr. Szalóki István gyémántdiplomás bányageológus mérnök, a MOL Nyrt. volt bányászati igazgatója, a Nagyalföldi Kőolaj- és Földgáztermelő Vállalat volt vezérigazgatója; Falk Miklós gyémántdiplomás olajmérnök, az NKFV üzemvezetője, a KFV és a MOL Nyrt. volt üzemigazgatója; Tóth János gépészmérnök, a Magyar Olaj és Gázipari Múzeum nyugalmazott igazgatója. Az emléktáblát Török Károly olajmérnök és Rajnai Miklós, a Magyar Műveltség Kincsestára Szabadegyetem elnöke leplezte le.

A megjelenteket Török Károly, az OMBKE KFVSZ DHSZ elnöke köszöntötte, és felidézte Buda Ernő munkásságát, emberségét, mely napjainkig ható példa.

Buda Ernő 1921. június 23-án Brennbergbányán született. Családjában öt generáción keresztül mindig voltak bányászok. Elemi iskoláját Brennbergbányán kezdte, 1931-ben bekerült a soproni reálgimnáziumba, majd az Evangélikus Líceumba. Ezek befejezése után beiratkozott a József nádor Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetem Bányamérnöki Karára, ahol a Selmecről áttelepült neves professzoroktól szívta magába a tudományt.

Brennbergben, majd a Magyarországhoz 1940-ben visszakerülő erdélyi területeken, később a „MAORT Üzemek a magyar kincstár használatában” nevű cég pusztaszentlászlói üzemében töltötte gyakorlati idejét.

1943-ban kapta meg bányamérnöki oklevelét. Szakmai pályafutását fúrómérnökként kezdte Nagykanizsán. Fél éves fúrómunkási gyakorlata során megismerte a fúrós élet minden nehézségét és örömét. 1944-ben a MAORT nagykanizsai műszaki igazgatója vette maga mellé műszaki titkárnak, ahol nagyon jól tudta hasznosítani nyelvtudását. Év végén a német katonai nyomás hatására a vállalat megkezdte értékes berendezéseinek és embereinek a Német Birodalomba való kimenekítését, amelynek ügyintézésében nagy szerepet szántak neki. A bajorországi Fürsteneckbe küldték, megbízták a MAORT kitelepítési eszközraktár zárgondnoki feladatainak ellátásával. Komoly nehézségek, kemény megpróbáltatások árán, baráti kapcsolatainak is köszönhetően sikerült a MAORT-vagyon jó részét egyben tartani és megmenteni.

1948-ban azzal az örömmel, hogy valamit használt a hazának, hozták Magyarországra a berendezéseket, ahol nagy meglepetésére letartóztatták és a komáromi börtönbe zárták, mint megbízhatatlan nyugati kémet. Főnökei hosszadalmas közbenjárására engedték csak szabadon, majd sikerült elintézni, hogy visszakerüljön a szakmába. Lovásziban kútjavítási munkákkal bízták meg. A hivatalos szervek azonban mint „nyugatost”, továbbra is bizalmatlanul kezelték.

Szakmailag egyre jobban elismerték, amit az is mutat, hogy taníthatott a fiatal népi demokrácia vezető elitjét kiképző Vörösakadémián, ahol tanszékvezetőnek is kinevezték. A később nagyhatalmúvá vált olajos-, és pártkáderek elismerték emberi tisztességét, szakmai felkészültségét. Nagykanizsán az olajmérnök-átképző egyetemi tagozaton is tanított, ahol számos új barátot, tisztelőt szerzett.

1952-ben került Nagylengyelbe, ahol fúrómérnökként a hatalmas kőolajmező kútjainak kiképzésén túlmenően, a felszíni létesítmények tervezésében és kivitelezésében is közreműködött.

1954-ben Mezőkeresztesre helyezték át, ott a keleti-MASZOLAJ fúrási munkáinak irányításával, valamint a dunántúli munkamódszerek bevezetésével bízták meg. Munkálkodása idején kezdődött meg az alföldi olajipari infrastruktúra kiépítése, a mai alföldi olajipar szervezeti kialakítása, Szolnokon a volt Gyapotraktár területén az olajos ipartelep építése.

1956-ban, a forradalom idején üzemanyag-ellátási, és biztonságtechnikai okok miatt az összes fúróberendezésénél saruba húzatta vissza a fúrószerszámot, ezzel elejét véve nagyobb műszaki baleseteknek, katasztrófáknak. Év végére pedig fokozott munkatempóban elérték a kitűzött métertervet is. Azt hitte, hogy tevékenységéért Kossuth-díjat fog kapni. Az októberi forradalmi időszak után az új vezetés azonban úgy látta, hogy a forradalom idején „megakadályozta a dolgozni kívánó kommunistákat a munka folytatásában, ez pedig szabotálás, mégpedig olyan időben, amikor a népi demokrácia veszélyben volt, tehát tevékenysége kimeríti a népi demokrácia elleni szervezkedésben való részvételt”, sőt annak „vezetését” is.

1957. februárjában több dunántúli munkatársával együtt letartóztatták,  márciusban statáriális bíróság elé állították, ahol a bíró kötél általi halált kért rá. Hat hétig volt siralomházban. Kivégzésének többszöri megjátszásával próbálták lelkileg és fizikailag is megtörni. A nehéz időszakban bűntudatának hiánya adott neki erőt a túléléshez.

1958. januárban Szolnokon volt az elsőfokú tárgyalása, ahol az ellene felhozott vádak nem bizonyultak megalapozottnak, de ennek ellenére az akkori politikai felfogás „ellenforradalmár”-nak minősítette, bűnhődnie kellett. Január 25-én kiengedték ugyan a rendőrségi fogdából, de még aznap délután újra letartóztatták, és internálták a tököli internálótáborba, ahonnan májusban szabadult. Rendőri felügyelet alá helyezték, kényszerlakhelyéül Celldömölköt jelölték ki, ahol kezdetben nem tudott sehol elhelyezkedni. Egy idő múlva a MÁV felvette és krampácsoló pályamunkásként foglalkoztatta. Engedély nélkül, titokban megkereste a volt, akkor már felső-vezetőként dolgozó tanítványait, akiknek sikerült elérni, hogy új kényszerlakóhelye Lovászi legyen. 1959-ben végre visszakerült a szakmába. Még a börtönben egy rejtélyes körülmények között hozzá eljuttatott angol nyelvű könyvből olvasott a modern rétegkezelési eljárásokról, többek között a rétegrepesztés technikájáról. A börtönben tanult ismeretek birtokában Lovásziban rábízták az akkor ott megalakuló rétegrepesztő munkacsoport irányítását, annak ellenére, hogy még mindig rendőri felügyelet alatt állt. 1964-ben az Elnöki Tanács elnöke egyéni kegyelemben részesítette, de ez még mindig nem jelentette priuszának eltörlését. 1964-ben Nagykanizsára került az OKGT Dunántúli Kőolajfúrási Üzemhez, ahol operatív termelésirányítási, kitörés-megelőzési és biztonságtechnikai feladatok irányításával bízták meg.

A ’80-as években egy szívritmus-lelassítási orvosi művelet közben leállt a szívműködése, átmenetileg elvesztette emlékezőtehetségét. Szépen lassan, hatalmas élni akarással hívta elő agyának mély rekeszeiben rejtőzködő eseményeit, a fogalmakat, ismereteket.

1984-ben egészségügyi okok miatt, a KFV-től ment nyugdíjba. Egészségügyi problémáit, többek között a kitörések során elszenvedett hallássérülését mindig nagy türelemmel viselte.

Neve országosan és határainkon túl is az olaj- és gázkutak kitöréseinek elhárításával vált közismertté

Ő szervezte meg a magyar kitöréselhárítási mentőcsapatot, kitörésvédelmi gyakorlatokat irányított és számos hazai kitörés elfojtásában működött közre, ezek közül a legemlékezetesebb a nagy zsanai gázkitörés, ahol egy ország drukkolt neki, hogy minél hamarabb sikerüljön a kutat elfojtani. Számos külföldi kitöréshez hívták, hogy segítsen. Mindenütt hatalmas tekintélyt vívott ki magának és a magyar olajiparnak. Csak a rendszerváltáskor történt meg teljes rehabilitálása.

Úgy ment el, ahogy élt. Csendben és a rá jellemző bölcs nyugalommal, kiegyezve a világgal halt meg otthonában 2005. február 8-án.

Az emléktáblát Deme Dávid nyugalmazott evangélikus lelkész áldotta meg. Megemlékezésében kiemelte: Egy ízben volt alkalma megkérdezni Ernő bácsitól, hogy tudta elhordozni ezt a sok megpróbáltatást, nem keseredett-e meg végleg? Ernő bácsitól ezt a választ kapta: mindvégig Isten kezében tudtam magam. Köszönjük azokat a szellemi, tudás béli kincseket melyekkel, mint bányamérnök gazdagította, tanította e hivatásban állókat! Ugyanakkor köszönjük lelki kincseit is, az igaz emberséget, önzetlenséget, a próbatételekben való hűséges helytállást, a kitartó, ismeretben mindig gyarapodni akaró elszánást.

Dr. Szalóki István csak lélekben lehetett az ünnepségen. Levelében Rajnai Miklósnak és a szervezőknek megköszönte, hogy sort kerítettek ennek a nagyon időszerű eseménynek a lebonyolítására. Az emléktábla elhelyezésével az olajipar egyik kiemelkedő szakemberével szemben az iparág részéről fennálló adósságot némileg törlesztitek – írta. Csupán „némi” törlesztésről beszélhetünk, hiszen azt a munkát, amit ő felmutatott, törleszteni aligha lehetne. A pályafutása során őt megillető, de elmaradt elismerés hiátusát nem lehet pótolni! A magas szintű szakmai pályafutása, emberi példamutatása elvitathatatlan. A politikai okok miatt történt bebörtönöztetését nem lehet meg nem történtté tenni. A szakértelmét -szégyentelenül – még a börtönben is kihasználták, de ő büszke volt rá, hogy ott is az olajipart szolgálhatta. Az olajipar szakemberei tisztelték, felnéztek rá abban az időben is, amikor ez nem volt ajánlatos. Elutasításokban, mellőzésben volt része tényleges, megalapozott indok nélkül. Örülök, hogy néhány évvel ezelőtt Lovásziban Buda Ernő egy iskola névadója lett, és a mellszobrának az iskola részére történt átadásával ennek megvalósulásához hozzájárulhattam.

BAKONYI Erzsébet

(Megjelent a Kanizsa Újság 2025. március 5-ei számában.)