Érdekes emberek, érdekes történetek 84. - Új gazdára vár Tüchert Lajos Kovácsműhelye

Egy vadszőlővel benőtt ház hívja fel magára évek óta az arra járók figyelmét a Magyar utcában. 1967-ben az Eötvös térről költözött ide és itt rendezte be műhelyét Tüchert Lajos Nagykanizsa talán utolsó, aranyéremmel is kitüntetett kovácsmestere. Olyan eszközei is voltak, amelyek ritkaságnak számítottak az országban. 

Tüchert Lajos (1907-2001) Bazsó Sándor (1880-1933) okleveles lóvasaló és kocsikovácstól vásárolta meg az Eötvös téri műhelyt, valamint a cég üzemeltetési jogát és az akkori kornak megfelelő legkorszerűbb gépekkel szerelte fel. Az évek során  Nagykanizsa kiemelkedő, s végül az utolsó neves kovácsmestere lett. Az Eötvös tér egykori rendezésekor azonban kisajátították a területet, az épület lebontásra került, a helyén toronyház áll. Így kerültek le a Magyar utcába, és 60 évesen ott kezdte újra a működését. A 2001-ben bekövetkezett halálát követően a család felajánlotta az ipartörténeti ritkaságnak számító műhely berendezését a Magyar Mezőgazdasági Múzeumnak, de nem jártak sikerrel. Az egykor szebb napokat látott épület új gazdára, rendeltetésre vár. Az örökösök még nem mondtak le arról az álmukról, hogy ott egy múzeum vagy kézművesház legyen. 

A fővárosból hazalátogató unoka, dr. Szinetár László háziorvos, érsebész is ugyanezt az elgondolást erősíti meg beszélgetésünkben:

A Tüchert család Németországból származik. Drága nagyapám 1907-ben született Letenyén. Az édesapja cipészmester volt. A szakma alapjait Letenyén, az Andrássy uradalom kovácsműhelyében sajátította el, ahol keresztapja, a letenyei uradalmi kovács azt tanította neki, a vasművesség az istenek mestersége, mert nem mindenki tud vassal és tűzzel bánni. Mint ahogyan az életpályája is bizonyítja, megfogadta keresztapja tanítását. Letenye után néhány évig Bazsó Sándornál dolgozott segédként. Ezután indult el az akkor még szokásos tapasztalat- és munkaszerző vándorútra. Kecskeméten Garaczi János kovácsmesternél gyakorolta mesterségét és kapott mesterlevelet. 1930-ban, egy kecskeméti országos versenyen oklevelet és aranyérmet kapott egy általa készített díszes hintóforgózsámolyért. Visszatérve Kanizsára – ő akkor már ismerte nagyanyámat – Csizmadia Máriát, és hamarosan összeházasodtak. 1932-ben, amikor megtudta, hogy Bazsó árulja a vállalkozását, meg is vette azt. 

Édesanyámtól tudom, hogy a maga korában nagyon modern volt a nagyapám műhelyének a felszerelése, megfelelt a nagyüzemi kovácsműhelyekkel szemben támasztott elvárásoknak is. Például egy olyan speciális berendezést hozott az egyik ipari vásárból, amivel a kerékvasalatot hidegen is fel lehetett préselni a kerékre, így nem károsodott meg a festése, lakkozása. A 2. világégés során előbb a német, majd a szovjet hadsereg nyilvánította az Eötvös téri műhelyt hadiüzemmé, ezért az katonai védelmet kapott.

Az interneten, a holmi.nagykar.hu weboldalon is található írás nagyapámról. Például az, hogy általában hat alkalmazottal dolgozott. Megrendelői több fogatot tartó módosabb magánszemélyek, nagybirtokosok, cégek, fuvarosok, fiákeresek voltak, és kisebb kovácsműhelyek részére is végzett munkákat. 

„Egy kedves történet fűződik az Eötvös téri épület bontásakor készült fotóhoz. A kép előterében látható kétkerekű kocsi történetéhez. Az 1950-es évek végén egy, a városba látogató cirkusz a ház előtti téren verte fel sátrát. Valamelyik előadásukon megsérült egyik lovuk lába. A már-már vágóhídra került állatot megsajnálta és megvásárolta Tüchert Lajos. Lányától, dr. Tüchert Ágnestől kapott leírás szerint (tőle származnak a képek és adatok is) a ló „okos volt, kedves, szelíd, hálás, türelmes, jó szándékú, együttműködő és gyönyörű”. A Röpke nevet kapta. A jellemzés érzékelteti, hogy Röpke gyorsan a család kedvence lett. Az ideiglenes istálló kialakítása után a családfő a felvételen látható könnyű, kétkerekű, vajsárga homokfutót tervezte meg és készítette el a lova számára. Ezt követte egy terményszállításra szánt kis „kordé”, a tél beköszönte előtt pedig egy csinos szán is. (Akkoriban még nem távolították el teljesen a havat a téli utakról.) Röpke, a Kanizsán szerencsét hozó balesetet szenvedő cirkuszi paripa szinte matuzsálemi kort élt meg: 25 éves korában halt meg, és még az unoka is számtalanszor lovagolt rajta, mind az udvarban, mind pedig a Szentgyörgyvári hegyen.” 

Visszatérve a Magyar utcába

A Magyar utcai műhely akkor is agyagpadlós, igazi kovácsműhely volt, 2 nagy, 140 kg-os üllővel, tűztérrel, de a későbbiek során trombitának nézték, azt hitték rézből van és megfújták azt is többek között és mindent, ami mozdítható volt – jegyezte meg keserűen Szinetár László. 

Nagyszüleimnek 3 gyermeke volt, közülük édesanyám él. Ő orvos lett, jelenleg 88 esztendős. Lajos bátyám Bécsben élő festőművész volt, a ház tele volt a festményeivel. Ő festette újra a Magyar utcai ház napóráját is. Antal bátyám mérnökember lett, a nagykanizsai gépgyárban dolgozott. A nagyszüleimmel élt, sokat segített nekik idős korukra, különösen nagymamámnak, miután szélütés érte. 

Drága nagyapám 95 évesen békésen távozott, még el tudtam köszönni tőle. Azóta félig-meddig árva a ház, bár szüleim sokáig kora tavasztól késő őszig itt töltötték a nyarat. 

Sajnos számtalan betörés történt, volt amikor tettenérés is előfordult, de semmiféle kártérítést nem kaptunk természetesen, mert nem volt az elkövetőtől behajtható. A tévét, a mosógépet, a hűtőszekrényt, mindent elloptak a házból. De ez a múlt, ezzel túlságosan sokat kezdeni már nem lehet. Édesanyámnak az volt az elképzelése, hogy egy múzeumot vagy kézművesházat kellene kialakítani benne. 

Gyerekként sok időt töltöttem itt és az Eötvös téren is. A Teleki utcában tanultam meg biciklizni. Egyszer bele is estem a mély vizesárokba – utalt a gyerekkori élményekre az unoka. – Sokat jártam nagyapámmal a Szentgyörgyvári hegyi birtokukra is.

60 évesen, hegyre járó ember lettem én is, mert az időjárástól függően szeretek kimenni és ott is aludni. Egyébként azt is csontig kirabolták. Az akkori kád például kiváló 4-5 személyes fürdődézsa lehetett volna. Azt is kivitték a pinceajtón. Elvitték a kemenceajtót, az ágyakat, de nem is ez a lényeg. 

Nekem nagyon nagy élményt jelentett, amikor az elmúlt években lejöttem egy-egy hétre az Édenkertbe és ott sátoroztam. Amikor reggel kimásztam a sátorból, elővettem a fűkaszát, a bozótnyírót, a láncfűrészt és egy kicsit dolgozott az ember a jó levegőn, s ha elfáradt, leült a diófa tövébe, mert a székek is eltűntek. Volt szalonna, kolbász, hagyma, paprika, paradicsom, söröcske, és minden pillanatot élvezett az ember. A 4800 négyzetméteres birtokról nagyon szép kilátás nyílik a városra. Mivel kevés időt tudtunk Kanizsán tölteni, a két szomszédom nyírja le a telken a füvet. 

Beszéltem a Göcseji Múzeum egyik emberével a műhely sorsával kapcsolatban, de még nem kerestek meg. Akár egy mesterségek udvara is lehetne az egyik része, mert az egész ház úgy lett kialakítva, hogy az első részén volt a lakrész, virágos kerttel, a szokásos diófával, ami alatt nagyon jól lehetett hűsölni és beszélgetni egy-egy pohár borocska társaságában. A kert középső részén voltak a műhelyek, mert a nagybátyámnak is volt ott egy műhelye, utána épült egy nagy kemence, amiben a sínhúzáshoz (kocsikerék vasalása) szükséges abroncsokat izzították fel és tüzesen húzták rá a bognárok által készített nyers kocsikerekekre. Azután következett az istálló, a daráló, a pajta, a tyúkház, a kert, majd a szántóföld, ami lenyúlik egészen a Principális-csatornáig. 

A ház déli oromzatán egy régi napórát takarnak a vadszőlőlevelek. Németh József bognár 1936-ban építtette fel földszintes házát a Magyar utca 68. szám alatt. Ennek déli oromfalára egy napórát is készíttetett. Számlapján a vakolatra festett 2 méter átmérőjű körben a 12 állatövi csillagkép figurális ábrázolása látható. Ezt a napórát a nagybátyám festette újra, de már bizonyára alig látszanak rajta a számok.

Úgy gondolom, az épületből mind a mai napig lehetne csinálni valamit, de azt nem tudom, Kanizsa városnak van-e ilyen jellegű érdeklődése. Persze most elég elhanyagolt, gazos az udvar, de így is hagyom, mert minél gazosabb, annál nehezebben jutnak be oda illetéktelen személyek. Tudom, a szomszéd Marika nem örül ennek, de amikor vasrácsot szereltünk az ajtókra, ablakokra, akkor a tetőn keresztül másztak be.

A múzeumra visszatérve, a szüleim több kovácsszerszámot és egy kis hintót is adományoztak a városi Thúry György Múzeumnak. Ahogy a régi felvételen is látható, édesanyám és Lali bátyám ülnek benne gyerekkorukban, de még én is játszottam vele kisgyerekként. Megraktuk szénával és úgy húzogattuk az Eötvös téren. 

Nagyapám lovaskordéval járt ki a Szentgyörgyvári hegyre, sokat vitt magával engem is. A temető mellett megsüvegeltük a testvére sírját, azt ígértem, „én is hegyrejáró-ember leszek” és lám 50 év elmúltával igaz is lett, bárcsak többször mehetnék. Aztán később én is megtanultam kaszálni, forgattuk, gyűjtöttük a szénát. Szüretkor ettem a sült gesztenyét és ittam a mustot, a felnőttek meg dolgoztak. Később már puttonyoztam a leszedett szőlőt, öntöttem bele a darálóba, a nagyapám meg darálta. Közben megkóstoltuk a hegy levét is. Nagyon jó volt. Most jut eszembe, a régi faputtonyok is eltűntek a pincéből. 

Szeretek Kanizsán lenni, szép, élhető, de nyugodt város. Fiammal rendszeres vendégei vagyunk a döllefesztiválnak, amikor itt vagyunk nem hagyjuk ki a dödöllét soha. Kötelező az ősök sírja előtti tisztelgés is, de nagyon megnyugtató lenne, ha sikerülne Nagykanizsa utolsó neves kovácsmestének méltó emléket állítani és műhelyének maradékából egy tisztes emlékhelyet, ipartörténeti, helytörténeti múzeumot kialakítani.

BAKONYI Erzsébet

Megjelent a Kanizsa Újság 2024. szeptember 25-ei számában.