Szívesen megosztanám azt a tudást, amit a 30 év alatt felhalmoztam
A Cukorbetegek Nagykanizsai Egyesületét dr. Sebestyén Miklós főorvos hozta létre 1994-ben és hivatalosan 2024 márciusában szűnt meg. A cukorbetegek felvilágosítását, oktatását célul kitűző egyesület tevékenységét az egykori elnök, Jaskó József idézte fel.
Én 10 évig dolgoztam a kórházban, s mivel a főorvos úr ismert, azt javasolta, hogy én legyek a társaság elnökhelyettese. Így jött össze egy kis csapat, melynek alapító tagja volt Gazda Zoltánné Nusika, a férje Zoli bácsi és Poszovecz József elnök. Az egyesület megalakulását az indokolta, hogy a cukorbetegek nem tudtak senkihez sem fordulni, ha meg szerettek volna valamit tudni a betegségükről. A megalakulásunk után hamarosan több mint 130-ra nőtt a tagságunk száma. Tagja lettünk a Magyar Cukorbetegek Országos Egyesületének, évente több alkalommal találkoztunk egymással és gyakorlatilag mi is tanultunk a többiektől.
Oktatást tartottunk minden hónap utolsó péntekén a kórház tanácstermében. Az első időszakban a főorvos úr személyesen tartotta az előadásokat, majd Késmárki Nóra főorvos asszonyra lettünk bízva, ő lett a szakmai irányítója az egyesületnek. Szépen, folyamatosan ment a munka tovább. Főleg a vezetőség tagjaival összeállítottunk egy oktatássorozatot, hiszen az volt a célunk, hogy hozzánk is fordulhatnak bármilyen kérdésükkel a cukorbetegek és az alapvető dolgokról tudjunk útbaigazítást adni számukra. Ment is szépen a Covid-járvány megjelenéséig. Az más kérdés, hogy időközben több helyen is volt az irodánk. Az mindig is bántotta a lelkemet, hogy a város nem tudott ingyen és bérmentve egy kis helyiséget adni nekünk, hogy legyen állandó jelleggel egy irodánk. Amit kaptunk, azért havonta fizetni kellett. Különböző adományokból és a tagdíjunkból éltünk, ami az elején 300 Ft volt évente. Szerencsére volt jó pár vállalkozó a városban, akik tisztességesen álltak hozzánk, igaz, az induláshoz a várostól kaptunk egy bizonyos összeget. Utána magunk jártunk „kéregetni”. Sebestyén főorvos úr még annak idején elintézte, hogy a belgyógyászat földszintjén kapjunk ingyen egy helyiséget, ahol be tudtunk rendezkedni, és minden csütörtökön reggel 8 órától 12-ig valamelyik vezetőségi tag fogadóórát tartott, és lehetett kérdezni tőle a sorstársainknak. Minden szépen ment, de azt tudni kell, hogy a cukorbetegek túlnyomó százaléka idős ember. Aztán lassacskán jó páran „elmentek”, és egyre kevesebben lettünk. Végül a közgyűlés kimondta a Cukorbetegek Egyesületének megszűnését. Idén márciusban jött ki a teljes végzés arról, hogy törölték az egyesületet. Ennyi volt a társaságunk 30 éves története. Én az induláskor 43 éves voltam, és egy súlyos műtéten estem át, akkor lettem cukorbeteg. Időközben az országos szövetségen keresztül beszereztem olyan professzorok előadásait, amik a cukorbetegséggel kapcsolatos szövődményekről szóltak. Igaz, eléggé tudományos volt mindegyik, s miután levetítettük a DVD-t, a meghívott orvos közérthetően elmagyarázta nekünk, amiről szó volt. Azonban az is előfordult, hogy nem ért rá eljönni az orvos, ezért előre felkészültem az előadások anyagából, és az én szavaimmal megpróbáltam elmagyarázni az idős embereknek a hallottakat. Úgy hirdettük meg az előadásokat, hogy nyilvános, és bárki meghallgathatta. Ez így működött is, de a vége nem volt szép. Néha-néha megfordul a fejemben, hogy valamit kéne tenni, és azt a tudást, amit felhalmoztam a 30 év alatt, szívesen megosztanám, ha meghívnak valamelyik klubba. Kár lenne, ha elveszne ez az ismeretanyag, mert ahogy elnéztem, az orvosoknak nincs ilyenre ideje. A 130-ból a végén 35-en maradtunk egyesületi tagok. Az idő igazolta, nem volt rossz elgondolás az egyesület létrehozása, és tettük is a dolgunkat.
BAKONYI Erzsébet
(Megjelent a Kanizsa Újság 2024. augusztus 28-ai számában)