Érdekes emberek, érdekes történetek 67. - Az életemet én alakítottam olyanra, amilyen lett

Mindig érdekelte a múlt, különösen a családja és a lakóhelye múltja. Írásra az a gondolat ösztönözte, hogyha lesz az utódai között, akit érdekel a felmenőinek az élete, ne maradjon előtte ismeretlen. Gerencsér Tibor nyugalmazott külkapcsolati referens CV mozaik című, 2022-ben megjelent könyve a Halis István Városi Könyvtárban is megtalálható. Beszélgetésünk alkalmával a könyvében lapozgattunk.

Becsehelyen születtem, kilenc évig éltem ott, máig nosztalgiával gondolok a falura. Apám gépkocsivezető volt Kanizsán, 1964-ben ideköltöztünk. Gimnázium után a Szombathelyi Tanárképző Főiskola népművelés – magyar szakára jelentkeztem. Később az ELTE-n egyetemi végzettséget is szereztem. Első munkahelyem 1977-től az akkor új HSMK volt. Sokat tanultam itt, kitűnő munkatársi gárda – 10 diplomás és két érettségizett szakember volt ekkor a HSMK-ban. A szakmai munka színvonalát jelzi, hogy az egész országból, a Fővárosi Művelődési Házból is jöttek hozzánk tapasztalatcserére. Szakmám az önmegvalósítás lehetőségét is megadta, senki sem szólt bele a munkámba, azokat az előadókat hívtam meg, akiket akartam. Kiváló embereket ismertem így meg, többel barátságba is kerültem. Gondot az okozott, hogy nem volt elég helyiségünk, mindig mindenhol rendezvény volt, a korlátot a kevés tér jelentette. Öt év után váltottam, egy évig az alsótemplom melletti kolostorépületben elhelyezett Zrínyi Miklós Fiúkollégiumban voltam nevelőtanár, mellette óraadóként, később főállásban tanítottam a vegyipari szakközépiskolában. 1984-ben kerültem a kanizsai tanácsra közművelődési felügyelőnek. 35 évig voltam az államigazgatásban, Mózes Pál óta minden városvezetővel dolgoztam. Volt kollégám, barátom, Horváth Tamás hívott oda, ő is hasonló beosztásban volt. Először nemet mondtam. Jól éreztem magam az olaj- és vegyipari szakközépiskolában, szerettem tanítani, értelmesek voltak a gyerekek, a tanári karban egészen kiváló emberek is voltak. Harmadik invitálásra mondtam csak igent és nem bántam meg. Teljes szakmai szabadságunk volt. Érdekes munka volt, élveztem, bár nem mindent tudtunk elérni, amit szerettünk volna. A megyei irányításnak erősen maga felé hajlott a keze. Ezért is aktivizáltam magam a rendszerváltás érdekében. Nem voltam vezéregyéniség, de természetesnek tartottam, hogy teljes mellszélességgel a változás mellé álltam.

Rendszerváltáskor a Humán Osztály vezetője lettem. Eszembe se jutott pályázni, szerettem a kulturális területet, itt képzeltem el a szakmai jövőmet, de miután nyilvánosságra került, hogy kik pályáznak, sorra kerestek meg a kollégák és az intézményvezetők, hogy induljak, nem tartották alkalmasnak a pályázókat. Ismervén közéleti aktivitásomat, még arra is hivatkoztak, hogy én is felelősséggel tartozom a városért. Nem volt könnyű feladat, mert nem készültem erre, kezdetben nem volt a humán területre kiérlelt koncepcióm. Munkámat viszont megkönnyítette, hogy kevés kivétellel kiváló intézményvezetőkre támaszkodhattam, akikkel sikerült kitűnő kapcsolatot kialakítanom. A törvények változtak, a végrehajtási rendeletek gyakran sokkal később jelentek meg, ilyenkor az intézményvezetőkkel megállapodtunk az egységes értelmezésben és becsülettel betartották a szóbeli megállapodást. 20 óvoda, 16 általános iskola, 6 középiskola, a kulturális, szociális és egészségügyi intézmények, a sport, benne az NB. I-es focicsapat tartozott az osztályhoz. Ekkor indult az akkor 660 ágyas kórház emlékezetem szerint 1,6 milliárd forintos első rekonstrukciója is. A nagy konglomerátum létrehozását szakmailag nem tartottam helyesnek, szerintem ekkora területet alpolgármesteri szinten kell koordinálni, nem pedig operatív szinten irányítani. Ráadásul nem lehetett helyettesem, az osztályt csoportokra sem lehetett tagolni, az operatív feladatok lekötötték az időm nagy részét, többet szerettem volna stratégiai kérdésekkel foglalkozni. Ennek ellenére sikerült kedvező folyamatokat elindítani.

A város oktatási koncepcióját több körös szakmai egyeztetéssel alakítottuk ki. A tanév végén nyilvános oktatási, ősszel pedig kulturális fórumot szerveztünk, ahol mindig sokan jelentek meg. Mindig voltak jó ötletek, melyeket hasznosítani lehetett a következő tanév és évad munkájában.

Kudarc és büszkeség

Személyes kudarcomnak éltem meg, hogy az akkor még a Zrínyi úton, a tornaterem és sportpálya nélkül működő kereskedelmi szakközépiskola épületébe nem tudtuk átköltöztetni a zeneiskolát, ahol a karnyújtásnyira lévő, koncert- és kiállítóteremként hasznosítható zsinagóga épülettel egy intézményként működhetett volna. Arra viszont büszke vagyok, hogy sikerült elindítani a háromkötetes városi nagymonográfia munkálatait. A monográfia magas színvonalát példaértékűnek tartják az országban. Terveztem, hogy a város történetéről minden kanizsai diák számára az iskolai tanévekhez illeszkedő, a történelemkönyveket kiegészítő helytörténeti füzetet is adunk ki. Ezt nem tudtam végigvinni, ebből sajnos csak egy jelent meg. Mivel az osztály szakterületekre bontását nem tudtam elérni, a ciklus vége előtt leköszöntem. Ebben az időben még nem nagyon volt példa arra, hogy egy vezető szakmai okok miatt mondjon le. Dr. Kereskai István polgármester egy hírlapi cikkben erősítette meg, hogy nem korrupció vagy valami takargatnivaló a lemondás oka. Utódom három hónapig bírta, lemondott, aztán szakterületekre bontották az osztályt, így több lehetőség nyílott a szakmai munkára.

Egy életre szóló útmutatás

- Pályafutásom során két ember szellemiségét csodáltam a legjobban: Dr. Jelenits István a piarista rend magyarországi tartományfőnöke volt, irodalomtörténész. A rend kanizsai iskolájának újraindulása kapcsán többször találkoztunk. A bölcsessége és humora mellett a türelme és a pártok csatározásaira felülről tekintő, történelmi távlatokban való gondolkodása ragadott meg. Egyszer felhívott telefonon és azt mondta, jó, hogy személyesen is megismerkedtünk, mert másmilyennek ismert meg, mint aminek a hátam mögött bemutattak. Ezután nem kell leírnunk semmit - mondta, tudja, hogy amit megbeszélünk, az úgy is lesz. Meghívott a Mikszáth Kálmán téri irodájába, vele mindig élmény volt a találkozás.

A másik kiváló ember a kanizsai születésű Fejtő Ferenc történész, író és publicista, József Attila barátja, városunk és Budapest díszpolgára, a francia becsületrend és a Magyar Érdemrend nagykeresztjének kitüntetettje szikrázó elme volt. A rendszerváltás után általában évente ellátogatott Kanizsára. Mivel az egyetemi szakdolgozatomat a századforduló kanizsai sajtójáról írtam, a kor minden kanizsai sajtótermékét elolvastam, az ő apja pedig a kor kanizsai sajtójának központi szereplője volt, rengeteget kérdezett. Elképesztő memóriájára jellemző volt, hogy kilencven évesen is úgy kezdte a beszélgetést, hogy tavaly ott hagytuk abba, hogy…   Számomra egy életre szóló útmutatás a szülőháza emléktábláján is olvasható gondolata, melyet a két világháború között az Érzelmes utazás című regényében írt: „Többre becsülöm a vitát a tannál, s csak olyan szellemi rendben érezném magam egészen jól, amely a kételkedés szabadságát törvényesen biztosítaná.” Ide illik a történet, hogy egyszer egy látogatóm meglepődött, amikor a polcon egymás mellett látta összegyűjtve a HVG-t és a Heti Választ, a két színvonalas, liberális és konzervatív hetilapot. Melyiket olvasod, kérdezte. Természetesen mindkettőt, mondtam. Amikor az időjárásra vagyok kíváncsi, akkor is érdekel a jó és rossz idő egyaránt, mert mindkettő az időjárás része. Érdekes: amikor az időjárás-előrejelzést nézzük, mindenki a teljes igazságra kíváncsi. Amikor a híradót nézzük, akkor nem: csak a kedvencünk dicséretét és az ellenfél hibáit halljuk szívesen. Pedig az értelmes embernek tudnia kell: ha vitás esetben – a politika ilyen – csak az egyik fél álláspontját ismeri, biztos lehet benne, hogy jobb esetben is csak részigazságokat ismer. A bíróságon sem véletlenül kell a vád mellett a védő is.

Több területen is dolgoztam a hivatalban: nyugdíjba vonulásomig hozzám tartoztak a nemzetközi kapcsolatok, de voltam kabinetvezető, sajtó- és civilreferens is, néhány évig a kitüntetések ügyintézője is. Kitüntetést sose kaptam. Fiatal koromban örültem volna neki, végül már az is előfordult, hogy nem szívesen álltam volna egy sorban némelyik kitüntetettel. Helyette megkaptam általam nagyra becsült emberek elismerését és barátságát.

A kezdetektől segítem Kendlimajorban a nemzetközi művésztelep működését. Hatvanhatszor adtam vért, ezt a korom miatt már nem tehetem. A kornak azonban vannak előnyei is: nyugdíjas vagyok, több szabadidőm van, ingyen utazok a tömegközlekedési eszközökön. Évek óta járok Pestre is színházba, most is két pesti színházbérletem van. Sajnálom, hogy Kanizsán most csak három felnőtt színházi bérlet van összesen kilenc előadással. A hetvenes években már 15 volt. Zalaegerszegen most 16 bérlet van mindegyikben hat előadással. Ennyire igénytelenek lennénk Kanizsán?

Túrázás, fényképezés

Általános iskolás korom óta hobbim a fényképezés, szeretek túrázni. Feleségemmel és barátaimmal végig gyalogoltuk az Országos Kéktúra útvonalát: 1160 km-t az osztrák határtól Hollóházáig. Tavasszal befejezzük a Rockenbauer Pál Dél-dunántúli Kéktúrát is, ez az Írott-kőtől Szekszárdig vezet, 543 km. Kerékpározni is szeretek, többnapos kerékpártúrákat is szerveztünk. Elmondhatom, hogy ismerem az országot. Fiatal korom óta utazok külföldre, négy kontinens 45 országában jártam. Ha valaki azt gondolná, hogy könnyű volt nekem nemzetközi referensként utazni, téved: csak három ország van, ahol szolgálati úton jártam, a többibe magánemberként utaztam, általában olcsón: barátainkat vendégül láttuk Magyarországon, mi pedig kiutaztunk hozzájuk. Több, a hírekben hallható helyszínt személyesen, az ott lakók által is ismerek: jártam a Golan-fennsíkon és tíz napig laktam Mariupolban is. Hazai túráink és külföldi utazásaink során rengeteg élményben volt részem, sokat gazdagodtam általuk, regényeket lehetne írni róluk.

Háromgenerációs családunk számomra mindig az első volt. Nem szerettem, ha a munka csak alkalmilag is megelőzte. Gyermekeink már kiröpültek, édesanyám az elmúlt évben meghalt, de 101 éves édesapám velünk van. Lányunk Budapesten él, egy központi költségvetési szervnél pénzügyi jogász, fiunk tíz éve Münchenben él, tavasztól a jónevű McKinsey nemzetközi tanácsadó cég szenior menedzsere. Három kisunokánk van, rendszeresen láthatjuk őket Kanizsán.

Szerencsés embernek tarthatom magam: egészséges vagyok, szeret a családom, vannak barátaim, nem kellett háborúba mennem, s bár nem minden úgy alakult, ahogy szerettem volna, az életemet én alakítottam olyanra, amilyen lett. Ez legyen elég ok az elégedettségre.

BAKONYI Erzsébet

(Megjelent a Kanizsa Újság 2024. január 24-ei számában)