Érdekes emberek 61. - Mosolyogni kell, ha azt akarod, hogy visszamosolyogjanak rád…

facebook megosztás

80. születésnapja alkalmából kávézni hívta néhány barátja az egyik Fő úti cukrászdába Karasuné Lőczi Juditot, a Fogyatékkal Élők Integrált Intézményének egykori igazgatóját. Meglepetésként az összejövetelen megjelentek a régi munkatársak, az ünnepelttel baráti kapcsolatot ápoló személyek és a szociális ágazat képviselői. Beszélgetésünkben életútja legfontosabb állomásairól kérdeztük az intézményvezetőt.

Szívszorító élményt jelentett a találkozás. Mindenki elmondta, hogy mi az, amit őneki jelentettem, és én is elmondtam, mit jelentettek ők nekem. Nagyon jól esett ennyi emberrel egyszerre találkozni. Nem vagyok az a sírós fajta, de könnybe lábadt a szemem – jegyezte meg elöljáróban az ünnepelt.

Gyermekkoromban a dédnagyanyámtól láttam Szepetneken, hogy a koldus nem ment el tőlük üres kézzel, pedig ők sem voltak gazdagok. A disznóvágáskor, ha eljöttek a Roziék a putrisorról, akkor ők is kaptak kóstolót. Kukoricafosztáskor, ha bejöttek segíteni, kaptak ételt. Amit édesapámtól kaptam tanítást az elmondhatatlan, igyekeztem is egy részét tovább adni. Azt mondta, édes fiam, csak azt fogod elérni, amit te ki tudsz harcolni magadnak. De add meg mindenkinek azt, ami az illetőnek megjár, és mindennek meg kell ismerni a másik oldalát is. Próbáld beleképzelni magadat a másik helyzetébe. Ezt a kínai mondást tőle hallottam először: Mosolyogni kell az embernek, ha azt akarod, hogy visszamosolyogjanak rád! Ez egy jó indítás volt. Amikor Zamárdiban, a gyermekotthonban dolgoztam, az édesanyám karácsony előtt tésztát sütött nekik, az édesapám pedig a dugi zsebpénzéből adott, hogy tudjak szaloncukrot venni a lányoknak. Édesanyámnak köszönhetően minden évben legalább kétszer, 4-5 gyereket elhozhattam haza Zamárdiból, hogy családban legyenek egy kis időre. Ezek a gyerekek ma már 60 évesek, és a mai napig szeretettel emlékeznek rám. A szembetegségem miatt Horváth Béláné Piroska olvasta fel, hogy mit üzentek Svédországból, de mondhatom a fél világból. A mai napig minden évben hívnak osztálytalálkozókra. Volt egy falusi félárva kislány, aki a Lomonoszov Egyetemen végzett. 

Gimnazista koromban a Katonaréten még lehetett állatokat, disznót tartani. Egyik reggel én almoltam, a másik napon az öcsém. Mielőtt elindultam a gimibe, fölhúztam a gumicsizmát, beöntöttem a vályúba a moslékot, megvakartam a disznó füle tövét, aztán elindultam hazulról. Délután, amikor hazaértem, az volt az első, hogy megfőztem a krumplit az állatoknak, de makkot is szedtem az erdőn, amit otthon daráltunk le. – És leesett az aranygyűrű az ujjamról? – Nem! Bár lehet, hogy akkor morogtam miatta – jegyezte meg mosolyogva. A tudásért meg kell dolgozni! Én nem jártam szórakozóhelyre, felnőtt, vagy férfi kísérő nélkül nem lehetett lemenni a kanizsai bárba még akkor sem, ha a portás ismert bennünket. 

Szerettem volna ötvös vagy ékszerész lenni, de a kézremegésem miatt nem választhattam azt a szakmát. A tanári pálya viszont gyermekkorom óta érdekelt. A nagymamánál Szepetneken a fél utca gyerekét összeszedtem, és közösen tanultunk. Ősszel úgy mentek vissza az iskolába, hogy jobban tudtak olvasni, mint a tanév végén. Akárhány gyerek volt nálunk, egy szem körte, vagy alma mindegyiknek jutott. Közben megtanulták, hogyan kell asztalt teríteni, késsel, villával enni. A nevelőotthonban és a gyermekvédelemben, ahol később dolgoztam, sokszor azt sem tudták a gyerekek, melyik a jobb, vagy a bal kezük. 

Hogy tanár lettem, az „egyéb” származásom miatt a kitartásomnak is köszönhetem.  A Tanárképző Főiskolát 1966-ban fejeztem be, és Eszteregnyén kezdtem el tanítani.  Nyolc év múlva a Gyermek és Ifjúságvédelmi Intézetben folytattam Kanizsán. Ott a fogyatékkal élőktől kezdve az iszonyúan elhanyagolt gyerekekkel is foglalkozni kellett. Szerencsére Kiss Lajos igazgató együttműködő vezető volt, és elmehettünk moziba is. Előfordult, hogy 12 gyerekkel, akik közül az egyiket másnap javítóintézetbe vitték. Hazafelé menet megkérdezte tőlem, tanárnéni, ugye holnap elvisznek? – Mit hazudtam volna neki, mondtam, hogy igen. Ő azt válaszolta, úgysem szöktem volna meg maga mellől. Nem jó az olyan tanár, aki csak tanít – tette hozzá tanulságként.  Az ottani igazgatónak köszönhetően jelentkeztem a Bárczi Gyógypedagógiai Tanárképző Főiskolára Budapestre, és ott végeztem a pszicho-pedagógiai szakon. 1978-ban kerültem Zamárdiba, a Fővárosi Nevelőotthonba. A pszicho-pedagógiai szak sok mindenre jogosított. Így kerültem ’86-ban Ördög Virgil hívására Kanizsára, a Nevelési Tanácsadóba, majd a kórház Pszichiátriai Osztályára főmunkatársnak. Közben Kollerné Miklósi Erzsébet Újnéppusztára hívott, ahol zömében csak fogyatékkal élők éltek, aztán rábeszéltek, hogy pályázzam meg 1994-től a lazsnaki Szakosított Szociális Intézmény igazgatói állását. - Hogy ez nehéz időszak volt? – Nem volt sötétítő függöny az ablakokon, az nézett be, aki akart. Áldatlan állapotok fogadtak, alig volt szakképzett dolgozó, de szerencsére mindenhol vannak jó emberek. A helyettesem – aki szintén részt vett a találkozón –, olyan volt, hogy az életemet ma is rábíznám. Én tudtam, hogy a pénzügyekkel nekem nem muszáj foglalkozni, elég, ha ismerem a jogszabályokat. 

Emlékek

Volt egy lakónk, Árpi bácsi, akinek a tolókocsijába odatett valaki egy kismacskát, és ő fölnevelte, minden falatját megosztotta vele. A mamuszán feküdt a kiscica. Egy másik ellátottunk megszelidített egy egeret. A 75 cm vastag lazsnaki kastély falában egérjárat az volt. Honnan tudta az egér, hogy egyedül van az illető a szobában, és nincs ott dolgozó, aki elzavarná, azt nem tudom, de az egér akkor kijött és mindig megosztotta vele a legjobb falatját. Akkor tessék mondani, a sérültben nincsen lélek? Az országban egyedülállóan, Horváthné Kápolnás Katalin többdiplomás konduktor tanár, gyógypedagógus és Markotán Mária tanítónő és gyógypedagógus megszervezte a gyerekek keresztelőjét, elsőáldozását, bérmálkozását az otthonban. Mondanom sem kell, mindenkinek találtunk keresztszülőt. 

Egyetlen egy ígéretemet nem tudtam teljesíteni, amit a találkozón is elmondtam. Mi költöztünk Lazsnakból a kórház régi gyermekosztályának épületébe, onnan az orvos-nővérszállóra, majd 2005. január 27-én az Űrhajós utcába. Megérkezésünkkor Gyuri – vezetéknév nélkül mondom, – megkérdezte tőlem, igazgató néni, most már végleg itt maradunk? Én megígértem neki, hogy végleg itt maradunk, innen tovább nem költözünk. Hát ez nem lett betartva. Meg kell jegyeznem, a Fogyatékkal Élők Integrált Intézményéért sokat harcoltunk a Simán Évával (a Polgármesteri Hivatal volt szociális osztályvezetője- szerk.), és le a kalappal, hogy pártállástól függetlenül, bárki volt a polgármester, vagy a szociális bizottság elnöke, nyugodtan elmondhattuk a kérésünket Kelemen Z. Pálnak, vagy Csákai Ivánnak, soha nem tettek keresztbe, amit jónak láttunk, azt elfogadták. A vízágytól kezdve minden terápiás lehetőség adott volt a fejlesztésekhez. 

A bentlakásos részlegen 70, a napközbeni szakellátásban 20 gondozottat tudtunk fogadni. További két új ellátási formával is bővült a szolgáltatás: az átmeneti részlegen maximum egy év időtartamig a gondozást vállaló családtagok időszakos tehermentesítésére nyílt lehetőség, míg 2005. július 1-től lehetőség volt támogatói szolgálat igénybevételére is, ahol az intézményben biztosított terápiák igénybevételével kaphattak segítséget a családban élő fogyatékosok és azok családtagjai is. 

A siketnéma vakot meg lehetett tanítani arra, hogy hogyan tud önállóan, a kanállal levest vagy főzeléket enni. Az évek során előfordult, amikor be kellett keményíteni, mert valaki nem úgy állt hozzá a dolgokhoz, ahogy kellett volna, de aki tanulni akart, engedtem, igaz, anyagilag finanszírozni nem tudtam. 

Állandó kihívást jelentett a munkám, állandóan haptákban kellett állnom. Nem gazdagodtam meg, de ilyen barátai senkinek nincsenek, mint nekem, ilyen vonatkozásban viszont gazdag ember vagyok! 

Nyugdíjba vonulás

2005. december 31-én álltam fel az Űrhajós utcai intézményből, amit abban az évben adtunk át. Azt hiszem, az országban még sehol nem mondtak kollégának olyant, mint nekem, amikor az utcán találkoztam Litter Nándor polgármesterrel, aki finoman szólva megkérdezte tőlem, ki a fene küldte el magát nyugdíjba! – Azt válaszoltam neki, hogy saját magam. 62 éves voltam és úgy gondoltam, hogy eljutottam a csúcsra, innentől többet produkálni már nem tudok. Elértem azt, hogy egyetlen dolgozó kivételével az összes szakképzett volt, a takarítónőket mi képeztük ki, hogy az ellátottak eljutottak Triesztbe, Budapestre, Balatonra és Spanyolországba, az az én időmben volt. Nem kellett szégyent vallani velük. Család? – Nincs ilyen nekem, de ennyi gyereke senkinek sincsen. Nem dicsekvésként mondom, a város is megbecsülte a munkámat – összegezte elégedettséggel a hangjában Karasuné Lőczi Judit.

Szavait igazolja a hátrányos helyzetű, gondozásra szoruló emberek érdekében végzett áldozatos munkájáért Zala Megye Szociális Gondoskodásáért és Gyermekvédelméért 2004-ben kapott díj, a kiemelkedő szakmai tevékenysége elismeréseként az Egészségügyi, Szociális és Családügyi Minisztertől 2004 októberében kapott PRO CARITATE díj, valamint az egészségügyi és szociális területen végzett több évtizedes kiemelkedő tevékenységéért 2008-ban kapott Szekeres József díj. 

BAKONYI Erzsébet

 

( Az írás a Kanizsa Újság 2023. október 18-i számában nyomtatott formában jelent meg.)

Minden jog fenntartva! © KANIZSA MÉDIAHÁZ Nonprofit Kft.