30 éves az önkormányzatiság Magyarországon 2. rész

Ahhoz, hogy a városnak jövője legyen, először békét kell teremteni…

Politikai pályafutását Dömötörffy Sándor az első szabad önkormányzati választásoknál jóval korábban kezdte. 1975-80-ig volt országgyűlési képviselő, 25 évesen került be a Parlamentbe legfiatalabb zalai képviselőként, országosan elismert ifjúságmozgalmi vezetői és mezőgazdasági szakmai eredményei alapján. Amikor a rendszerváltozás után a szemére vetették, hogy köpönyegforgató, azt a választ adta, hogy „Én az alá a zászló alá álltam, amire az volt írva, hogy testvériség, világszabadság, egyenlőség, osztály nélküli társadalom. Ezt a lényegét tekintve Jézus Krisztus hirdette meg. A kommunizmus, nagyon ravaszul szinte Krisztusi programmal indult, csak az volt a nagy baj, hogy ezt Isten nélkül nem lehetett megvalósítani. A szíve mélyén minden ember hasonlóra vágyik. 

Amikor bekerültem a Parlamentbe, meg voltam illetődve, mint a kis parasztgyerek, amikor bemegy a nagy házba. Lelkesedő, forradalmi alkat voltam. Először 1976-ban szóltam hozzá a költségvetéshez. A hozzászólásom szövegét elkértre a Zala Megyei Pártbizottság első titkára és azt mondta: Gyerek ez nem egészen jó, odaadom a megyei hírlap főszerkesztőjének, hogy egy kicsit stilizálja. Utána meg én nem ismertem rá az egészre. Különösebb félelemérzés nem volt bennem, és újra átírtam az egészet. A parlamenti ülésen először a nagyemberek szóltak hozzá, majd az ebédhez közeledve, amikor már sokan elálmosodtak, jöhettek a „mezítlábas” képviselők. Azonban már az első mondatom felébresztette a képviselőket. A karzatról megtapsoltak, de egy óra múlva már Varga elvtárs, a megyei pártvezető a szőnyeg szélén állt Németh Károly irodájában a hozzászólásom miatt. Úgy gondolom, hogy a magyar szocialista országgyűlés történetében ez volt az első cenzúrázatlan, őszinte, kritikus hozzászólás.  (A teljes szöveg olvasható az országgyűlési könyvtár honlapján, 1976.)

Utána odajött hozzám egy képviselő és azt mondta: Látszik, hogy maga még nagyon fiatal. 60 évesen biztosan nem mondta volna el. Lassan kezdtem tisztán látni a ’szocialista demokrácia’ hibáit, és sokáig azt gondoltam, hogy belülről, kritikus észrevételekkel javítható. A pártbizottsági ülésen felvetettem, hogy gondolkodjunk el elvtársak azon, hogy abban az országban, ahol mindenkor mindenki mindennel egyetért, lehet-e demokrácia?! 

A pártvezetés nem tolerálta kritikus magatartásomat. Az új választáson már nem engem indítottak. Viszont sokan, főleg fiatal, KISZ-es választók kiálltak mellettem és engem akartak jelöltetni.  A pártbizottság ezt úgy értelmezte, hogy elindítottam egy rendszerellenes szervezkedést. Följelentettek és majdnem börtönbe kerültem. Végül nem ítéltek el, de gyakorlatilag el kellett hagynom Zala megyét és pártfegyelmit kaptam. 

Így jártam a naiv, szocialista lelkesedésemmel. Az ifjúsági mozgalomban országos példaképnek tekintettek utána pedig közellenség lettem Zalában. Igen tanulságos időszaka volt ez az életemnek. 

Amikor 1987-ben Miklósfára kerültem, szembesültem a peremkerület súlyosan elhanyagolt állapotával. Miklósfa a városhoz való önkényes csatolás után 10 évig minden tekintetben a peremre került. Megállt az élet, bezárt a kultúrház, megszűnt a sportkör. Nem voltak közösségek, elmaradtak a szükséges infrastrukturális fejlesztések… A helyzet megváltoztatására kezdeményeztem a Közművelődési és Városszépítő Egyesület megalakítását. Nagyon sok, a közért tenni akaró, lelkes miklósfai lépett be az egyesületbe. Rövid idő alatt kétszázan lettünk. Első lépésben parkosítottunk, majd egy nagy vállalkozásba, a Mindenki Háza felépítésébe kezdtünk. A helyi közművelődési központ azért kapta a nevét, mert minden miklósfai a saját lehetőségei szerint közreműködött benne. Az egyesület tagjai világnézeti, politikai hovatartozástól függetlenül egyek voltak a tenni akarásban. Akkoriban egyedülálló volt a megyében, hogy társadalmi összefogásból megvalósuljon ilyen nagyszabású építkezés. Az egyesületet példaképnek állították a megyében, megkaptuk a megyei közművelődési nívódíjat.



Az első szabad választásnál az egyesület engem jelölt a miklósfai körzet önkormányzati képviselőjének. Az a különös helyzet állt elő, hogy független jelöltként megkaptam a támogatását az MDF-nek, a Kisgazdapártnak és az MSZP-nek is. 4 jelölt közül a miklósfai szavazatok 93 százalékát elnyerve jutottam be az önkormányzatba és megválasztottak a gazdasági bizottság vezetőjének. Sikerült orvosolni Miklósfa minden elmaradt infrastrukturális problémáját. Bővült az iskola, új tornaterem épült, utak, járdák újultak meg… A következő választásnál már nem indultam és az egyesület elnöki posztjáról is lemondtam, mert gazdasági vállalkozásokba kezdtem. A kezdeti sikeres külkereskedelmi projektjeim a végére rosszra fordultak, csak az asztalosipari kisvállalkozásom maradt meg. Történt egy nagy fordulat az életemben, melytől kezdve a középpontba Isten keresése került. A mezőgazdasági főiskolai és a marxista pártfőiskola filozófia tanári szakosítója mellé 55 évesen beiratkoztam a Pázmány Péter Katolikus Hittudományi Főiskola hittanári szakára. Püspöki engedéllyel lelkipásztori kisegítőként igeliturgiákat tartva szolgáltam. Panaszt tettek ellenem a püspökségen, hogy egy volt kommunistát hogy engedhet a püspök Isten oltárához? A püspök úr vizsgálóbiztost jelölt ki a helyzetem tisztázására. A vizsgálat eredménye igazolt és tovább szolgálhattam. Így már tekinthetek magamra, mint egyházilag hitelesített keresztényre.



– Hogy látom Kanizsa jövőjét? – Mint keresztény ember, a Szentírásból indulok ki: az az ország, mely meghasonul, és önmaga ellen támad, az az ország elveszik. Áldás csak ott van, ahol béke van. Ahhoz, hogy az országnak, vagy a városnak jövője legyen, először békét kell teremteni, a magyaroknak ki kell egyezni egymással. Itt van Deák Ferenc példája; szerintem végrehajtotta a magyar nép egyik legnagyobb történelmi tettét azzal, hogy kiegyeztünk a gyűlölt osztrákokkal. Képesek voltunk békejobbot nyújtani nekik. Akkor Isten rátette áldó kezét az országra és olyan közel 50 éves fejlődés következett be, amilyen még sohasem volt Magyarország történetében. Most is az lenne az első és a legfontosabb feladat, hogy létrejöjjön a társadalmi közmegegyezés. Amíg ez az ország a békétlenség, a gyűlölködés irányába tart, addig csak álmodozni lehet a boldog magyar jövőről. Nekünk itt Nagykanizsán le kellene porolnunk Deák Ferenc lábnyomait. Balogh László polgármester úrnak azt javaslom, hogy tanuljon meg ’Deákul’ és másokat is tanítson meg rá. Akkor jó szívvel fognak rá emlékezni a kanizsaiak.

Hiszek egy Istenben, hiszek egy Hazában, hiszek Magyarország feltámadásában. Szeretnék tenni azért, hogy Nagykanizsa legyen hazánkban az első város, ahol vége szakad a turáni átoknak, nem lesz többé magyar a magyarnak ellensége, az ökölbe szorított kezek helyett létrejön a Nagy Baráti Kézfogás – összegezte gondolatait Dömötörffy Sándor. 

Bakonyi Erzsébet