Novemberben öklök szorulnak
Egy konferencia margójára. Halogatásainkról, szerecsenmosdatásról. Új fölfedezések, ránk váró feladatok.
„…és felbizseregnek a tenyerek. Novemberben élők a holtak, november fenyeget.” Ami hátravan: „…a gyilkosokat néven nevezNI!”
„…a gyilkosokat néven nevezNI!” – Egy kis kronológia: a verssort Nagy Gáspár 1983-ban, az újratemetés előtt hat évvel írja. Szombathelyi miépesek 2001. november 18-án jelölik meg Balázs Laci jeltelen sírját. Ők úgy tudják, Lacit Nagykanizsán géppuskázta le egy ázsiai martalóc. Súlyos mellkasi- és gerincsérülésekkel került kórházba. A tudósító Bellák Frigyes Zas Lórántot citálja: „Novemberben öklök szorulnak és felbizseregnek a tenyerek. Novemberben élők a holtak, november fenyeget.” A szerkesztő megjegyzése: az ökölbeszoruló tenyerek a szavazófülkékben a golyóstollal, a megfelelő helyre beírt kereszttel adhatnak kegyelemdöfést.
2004: a nagykanizsai könyvtár honlapján olvasható az Új Zala 1956. október 28-i híre a két nappal korábbi véres péntekről: Balázs László 15 éves szombathelyi lakos tüdőlövést kapott. 2006: megjelenik 1956 zalai fotókrónikája A legyőzött győz, az elesett él címmel, benne az abban az évben elhunyt Kerecsényi Edit múzeumigazgató – mint utóbb kiderült: nem valamennyi – több mint bátran készített fotója. 2007: Egy addig csak nevéről ismert október 26-i áldozat, Ungor Károly ipari tanuló életét nyomozzák ki a kanizsaiak, köztük Balogh László és Bene Csaba igazgatók. 2010: a kanizsai mentőszolgálat közeledő évfordulója előtt Gyarmati Olga és Klaszán Sándor kutatómunkába vág, kötetüket 2013-ban kiadják. Ennek 56-os részét tablókon dolgozzák föl: – „Az utolsó lövéses kivonulás ezen a gyászos napon 23h 46’-kor történt. Dr. Krutsay, Viola Sándor és Krénusz László vonultak ki a Kazinczy utcába a 947-es Dodge mentővel. A sérült Balázs László 16 éves traktorvezető volt. Sérülése: Vulnus Sclopetarium Thoracis. Állítólag mellkaslövés érte” – idézi 2017 májusában a Kanizsa újságban a mentőápoló a szállítási naplót. 2018. november: Torjay Valter szombathelyi képzőművész témakeresés közben rábukkan a Szent Márton úti temetőben a 2001 óta elkorhadt fakeresztre. Figyelmét a rászegezett nemzetiszín bádogtábla - rajta: 56-os mártír - kelti fel. Itteni kapcsolatai riasztják a múzeumot.
Az idén márciusi sajtótájékoztatót októberben szombathelyi kopjafaállítás, kanizsai emléktábla-avatás, mindkét városban konferencia követi. Az újra felfedező után Kunics Zsuzsa muzeológus szól: Edit néni csalafintán a későbbi években is rejtett el fotókat, ezek az említett kötet óta kerültek elő. Klaszán Sándor arról számol be, hogy a kivonulási napló tanúsága szerint dr. Krutsay Miklós szállt ki, ő még 89 évesen is aktív patológus Ajkán, lesz mit feljegyezni tőle. Mikó-Baráth Franciska történész-muzeológus a 80 éves Stampfel Szilviával – Laci a Kinizsi utca 15-ben náluk vacsorázott – együtt elevenítik föl a végzetes estét. Tartóztatták, hiába. Ezután már találgatás. Pánikba esett, futásnak eredt, így lőtték le? Ami biztos: nem lábon. Egy honvédtiszt kortárs özvegye hozzászól: nem a Marcaliból jött szovjetek. Karhatalmisták, azaz ávósok? Vagy a helyőrségparancsnok járőre?
Melyik évben érünk el oda: „…a gyilkosokat néven nevezNI!” ?
Véletlen?
Ha vétlen, azaz ártatlan áldozatról szólunk Balázs Laci kapcsán, nemde azt mondjuk ezzel: a forradalom tevőleges résztvevői akár rá is szolgáltak a megtorlásra? Ahogy 10 éve: Az, hogy a kommunizmus áldozatává vált valaki, az részben az ő döntése volt. Antikommunista volt, egyéb nézeteket vallott, tehát ő erről dönthetett. - Lövés érte… Áldozatul esett… Mi ez, ha nem bagatellizálás, szerecsenmosdatás?
Száraz Csilla múzeumigazgató ezzel szemben hangsúlyozta: Balázs Laci halálával nyomatékot adott annak, amiért a felkelők itt, Kanizsán is kiálltak. Az emléktábla állításával pedig újra a közösségünkbe fogadunk egy fiút, aki megtestesít egy olyan értéket, amit mind a mai napig fontosnak tartunk. Egy külföldi szemlélő szavait idézte: Az 1956-os forradalom megőrizte a nemzet öntudatát.
Papp János