Október kérdése: ünnepeljük-e vesztett szabadságharcainkat?

A mohácsi csata négyszázadik évfordulója közeledett éppen. Fura dolognak látszik talán, vereséget megünnepelni, de hát aki a győzelmét ünnepelhette volna itt most, a hatalmas ottomán világbirodalom, már nem volt meg – válaszol Ottlik az 1959-ben megjelent Iskola a határon című művében.

Egy csatát elveszthetünk, de a szabadságküzdelmek végtelen sorát, a háborút, mi kell, hogy nyerjük! (Fotó: Fortepan/Hegyi Zsolt, Balla Demeter felvétele)

A tatároknak is nyomuk veszett – folytatta –, sőt időközben, szinte a szemünk láttára, a szívós Habsburg-császárságnak is. Megszoktuk hát, hogy egyedül ünnepelgessük vesztett nagy csatáinkat, melyeket túléltünk.

Az olvasó értette, mit hagyott ki a felsorolásból.

Valamennyi ellenfelünknek meg kellett tanulnia, hogy mi, magyarok a vereséget mindig átmenetinek tekintettük, legyőzve sem csüggedtünk. Nem alázkodtunk meg, hanem kitartottunk és harcoltunk. Sem reménytelenül le nem mondtunk, sem külső segítségre nem számítottunk, mert a nemzet testében rejlő életerőben hiszünk. Ez az erő él, elevenen munkál. Ha elnyomják, reagál és szívósabb minden rendszernél, kiböjtöl nemzedékeket. Ha olykor nem táplálta is a jelen, szította a múlt és minél jobban elfojtják, annál jobban növekszik, feszít ereje.

Mélységes igazság van abban, amit Vörösmarty mond, hogy ez a föld „éltetőnk s ha elbukánk, hantjával ez takar”. De ne mindig az elbukás tragikus momentumát hangsúlyozzuk.

Tekintsük ezt a pompás magyar földet csakugyan éltetőnknek, aminek megvalósításához azonban az kell, hogy amint a növény erőt merít a földből, úgy a nemzet is szívja ki a haza földjéből azokat az erőket, amelyek felvirágzásának és nagyságának nélkülözhetetlen előfeltételei. Ezeknek az erőmerítési lehetőségeknek végiggondolása, szaktudással átkutatása és azután a tervszerű cselekvés, ez a modern hazafiság. 

Szabadságharcaink történetében ugyanis a kezdet és a vég között ott van a csúcspont is. A fellobbanás és az elhamvadás között ott van a konokul izzó parázslás is. A reménység és a reményvesztettség között ott van a győzelem is. Az összetartozás élménye velünk marad: az ünnep után a hétköznapokban, a győzelmek után a megpróbáltatások idején, az elbukás után az újrakezdéskor.

Október van. Ám a nemzet jövőjével kapcsolatos kérdésekhez nem illik az a megadással telt, mélabús őszi hangulat, melyet egyesek ezekhez a napokhoz fűznek. Jövője csak olyan népnek van, amely rendületlenül hisz a saját jövőjében. Az erős hit maga is életerő és cselekedet, a jövő biztosítéka. Ez a nemzeti öntudat követelménye, az öntudat pedig nem holmi sallang, hanem igen hatékony történelmi tényező. Elvégre a múlt nem mögöttünk van, hanem bennünk – miként a jövő is. Aki pedig a hitetlenséget és a lemondást hirdeti, az öngyilkosság és a halál apostola.

 „Nem ismerem el a halált büntetésnek, s az életet jutalomnak. A holtak és élők áldozata egy célra szolgált: e nemzet ellenálló erejének megszilárdítására. S akik e célért meghaltak, többet tettek, mint mi, akik e célért élve maradtunk. Ha akkor ellágyul a nemzet, most nincs Magyarország.”  Jókai ezt nem csak kortársairól mondta.

Mártírjaink meghaltak azért, hogy mi éljünk. Parancsba kapták: mentsék a sereg zömét – akár életük árán is. Rádöbbentek, hogy a saját létükön felül van még a nemzet sorsa. Ők elpusztulhatnak, de a magyarság megmarad.

Mert egy csatát elveszthetünk, de a magyar történelmen végighúzódó szabadságküzdelmek végtelen sorát, a háborút, mi kell, hogy nyerjük!

Papp János