„Nem más ember, csak beteg lett” – Így segíthetünk az emlődaganatban érintett nőknek

A betegség általában tabu témának számít, pedig lehet, hogy pont beszélgetéssel, odafigyeléssel vagy kellő érdeklődéssel segíthetünk leginkább egy emlődaganatban szenvedő nőnek. Hogyan lehet valódi segítséget nyújtani a környezetünkben élő érintetteknek? Erről kérdeztük Kónya Ilona klinikai szakpszichológust.

Az emberi természetből adódik, hogy legtöbbször csak a szépről és a jóról szeretünk beszélni, ezért a rossz dolgok ritkábban kerülnek szóba. Igaz ez a különféle betegségeknél is, mint például a mellrák, ami Magyarországon is egyre több nőt érint. Az Emlőrák Gyógyításáért Alapítvány és az AVON által közösen elindított Mellünk Egészségéért Védőnői Program egyik fő célja, hogy felhívja a nők figyelmét az emlőrák veszélyeire és a rendszeres emlő önvizsgálat fontosságára. Emellett arra törekszik, hogy olyan témák is középpontba kerüljenek, amelyek sokunk számára tabunak számítanak.

Sajnos kevés olyan ember van, akinek a környezetében ne élne emlődaganatban érintett nő. Ilyenkor sokan kellemetlenül érzik magukat, mert nem tudják, hogy hogyan viselkedjenek a beteg társaságában, vagy miképp tudnának neki segíteni. Kónya Ilona klinikai szakpszichológus és a Mellünk Egészségért továbbképzés egyik előadója összeállított néhány hasznos tanácsot, amelyekkel tényleg segítségére lehetünk a betegeknek:

• Az egyik legfontosabb, hogy ne legyünk túl gondoskodóak, a beteg igényeit és fizikális állapotát figyelembe véve biztassuk az önállóság és a korábbi szerepek megtartására. Vonjuk be továbbra is a lényeges, közös családi megbeszélésekbe, döntésekbe és programokba. Így a betegség mellett a korábbi fontos családi, baráti szerepek, s erőforrások is megmaradnak számára, melyek segítik a „visszagyógyulást” az életbe.

• Kérdezzük vagy ne kérdezzük? Induljunk ki az emlődaganatban érintett személyiségéből, hiszen attól még, hogy valaki beteg lett, ugyanaz az ember marad, aki a diagnózis előtt volt. Ha a betegsége előtt is kommunikatív volt, valószínűleg jól esik neki erről beszélni, de ha korábban is zárkózott típus volt, akkor csak abban az esetben beszéljünk a betegségéről,  ha ő maga hozza fel a témát, vagy ha látjuk, hogy nagyon el van keseredve, szenved. Megkérdezhetjük, hogy mi a baj, tudunk-e valamit segíteni - de csak akkor, ha komolyan is gondoljuk, és hajlandóak vagyunk időt, energiát szánni a másik emberre. Amennyiben közvetlen családtagunkról van szó, vagy olyan emberről, akit jól ismerünk, akkor merjünk kérdezni tőle. A munkatársaknak például sokat elárul, ha az érintett kollegina parókát vagy kendőt visel. Amennyiben az illető parókát visel, akkor valószínűleg nem szívesen beszélne a betegségéről, de ha kendőt, akkor bizonyára nyitottabban beszél róla, mivel nyíltabban vállalja fel azt.
• A mindennapi életben, ha látunk egy parókát vagy fejkendőt viselő nőt, egyszerűen kérdezzük meg, hogy szeretne-e leülni a helyünkre például a buszon, vagy ha nehéz csomagokat cipel, kérdezzük meg, hogy segíthetünk-e neki.
• A pozitív gondolkodás nem azt jelenti, hogy csak a jó dolgokról beszélünk.  A pozitív gondolkodás során tisztában vagyunk azzal, hogy történhetnek rossz dolgok és merünk is beszélni az ezzel kapcsolatos félelmekről, de a figyelem fókusz az „itt és most” erőforrásaira kerül. (pl. ma jól van, süt a nap, el tudunk menni sétálni egy nagyot.) Bátorítsuk a beteget, amikor kell, de hallgassuk meg akkor is, amikor a félelmeiről szeretne beszélni.

„A fentieken túl nagyon fontos, hogy engedjük meg, hogy a beteg - ha szüksége van rá - végigmenjen a gyász szakaszain. Ez nem azt jelenti, hogy nem fog meggyógyulni, hanem azt, hogy végiggondolja a korábbi életét és elbúcsúzik a betegség előtti énjétől. Ne feledkezzünk meg arról sem, hogy a sírás nem a gyengeség jele, engedjük meg neki, hogy így adja ki az esetleges haragját, elkeseredettségét, a betegség és kezelés okozta feszültségeit. Ilyenkor egy ölelés gyakran többet mond minden szónál. Családon belül pedig törekedjünk a nyílt és őszinte kommunikációra, akár végstádiumban is. Engedjük meg, hogy a beteg döntse el, hogy mit szeretne, és támogassuk benne. A diagnózis hatására gyakran a korábbi, jól működő pszichés reakciók elégtelenné válnak, a vizsgálatokra, orvosi konzultációkra érdemes elkísérni a beteget és akár leírni a fontos kérdéseket, instrukciókat. Párkapcsolatban pedig arra ösztönözném a férfiakat, hogy legyenek jelen és álljanak a kedvesük mellett. Vagyis akár kérés nélkül kísérjék el párjukat vizsgálatra, kemoterápiára, vagy ha ez nem lehetséges, merjenek őszintén érdeklődni a történésekről és osztozzanak meg a mindennapi feladatokon” – tette hozzá Kónya Ilona.