Egykor görögkert és azáleás is volt a Csónakázó-tavi Parkerdőben

Görögkert, azáleákkal és rododendronokkal teli erdőrészlet, aztán a Csónakázó-tavat körülölelő alsóerdei erdőkerület sétaútjai és tornapályái. A miklósfai születésű Meleg László nyugalmazott erdész majdnem 44 esztendőn át dolgozott az erdővel, az erdőért, ebből közel 3 évtizedet a Csónakázó-tó Parkerdejének felvirágoztatásáért…

A Csónakázó-tó történetét kutatva, idén tavasszal készítettem riportot Meleg László nyugalmazott erdésszel, vadgazda mérnökkel, az Alsóerdő erdészkerület egykori kerületvezetőjével. Ennek a riportnak az érdekesebb történeteiből válogattam most egy csokorra valót.

– Alsóerdő, Felsőerdő: melyik-melyik?

– A nagykanizsai Alsóerdő vagy Alsóvárosi erdő, ismertebb nevén a Parkerdő a Csónakázó-tó térségét jelenti tulajdonképpen, míg a Felsőerdő pedig a Cserfő és Förhénc hegyhátak környékét. Utóbbiak elsősorban Nagykanizsa tűzifával való ellátásában játszottak szerepet, rengeteg cserfával és akácossal.

– Pont abban az időszakban érkezett a Parkerdőbe, mikor megnyitották a Csónakázó-tavat a látogatók előtt.

– Én úgy emlékszem, hogy mikor 1975. március elsején felvettem a munkát, akkor a Csónakázó-tó északi végénél, a mederben még állt a kukoricaszár, tulajdonképpen akkor „engedték rá” a vizet, azaz a gát felöl, a kaposvári út irányából feltöltődő víztározó víztükre akkortájt érte el a mostani, hátsó kisgát térségét. Vagyis a tó azokban a hetekben, hónapokban érte el mai kiterjedését, alakját, mikor én odakerültem az erdőkerület élére, és emlékeim szerint 1975. május elsején volt a Csónakázó-tó és a Parkerdő hivatalos avatási ünnepsége – „kutakodik” emlékei között Meleg László. – A mai Zöldtábor helyén, illetve az önkormányzati vendégház környékén pedig az Alsóerdei erdőkerület csemetekertje volt. Ugyanis, akkortájt az volt az erdészeti koncepció, hogy nem óriási, „mamut” csemetekerteket kell létrehozni, hanem inkább, minden erdészet összes erdőkerülete rendelkezzen csemetekerttel, és gyűjtsön be annyi makkot, magot, amelyből a saját kerületének igényeit fedezni tudja.

– Mediterrán kert, vagy más néven görögkert. Úgy hallottam, tudna róla mit mesélni…

– Így igaz, jól informálták a dologról. Ha a hajdani favár mellett futó úton továbbmegyünk a Parkerdő szélén, arrafelé egy déli kitettségű rét szegélyezi végig a földutat. A rét másik oldalán fut a Látóhegyi patak, majd azon túl már a Látóhegy szőlőültetvényektől roskadozó lankái emelkednek. Nos, ezen a térségen, egész pontosan azon a környéken, ahol most a Madárerdő tanösvény, és a Rókavári forrás mementója, és a „Szarvas-itató” – az a kis, mára náddal telenőtt tavacska, amelybe összegyűlt a Rókavári forrás vize – található, tulajdonképpen ezen a területen, illetve az e terület fölött (mögött) lévő domboldalon volt a görögkert.

– A mai Madárerdő tanösvény környékén már az 1970-es évek végén is egy bükkös – gyertyános – tölgyes volt található, amit szépen kiigazítottunk, majd pedig egy központi részt, tulajdonképpen egy erdőszeglet mélyén megbúvó tisztást alakítottunk ki, amelyből ilyen, sugárirány-szerűen kifutó kis utacskák vezettek el a görögkertbe. A kert a nevét arról kapta, hogy zömében délszaki, azaz mediterrán növényzetet telepítettünk bele.

– Vagyis?

– Tujákat, babért, és ehhez hasonló, tőlünk délebbre honos növényeket. Nagyon szép volt ez a kis görögkert, íves elhelyezkedéssel kerültek benne kialakításra a növények, de aztán egyre inkább vadkáros területté kezdett válni, ami ellen nem sok mindent tehettünk. Illetve, még nagyobb gondot okozott a fagy: ami mediterrán típusú növény Pécsen, a Mecsek déli fekvésű kertjeiben még túlélte a néha nagyon is hideg, Kárpát-medencei teleket, addig sajnos Dél-Zalában ezek a déli tuják és babérfák egymás után lettek fagykárosak, míg a végén eltűnt a sokak által kedvelt görögkert. De azért megjegyezném, hogy fagykár nemcsak ezeket a növényeket, hanem például a foltokban a kilátótorony domboldalába telepített mamutfenyőket is érte, bár – szerencsére – jóval kisebb mértékben. Én láttam olyan mamutfenyőt, amelyik gyönyörű, csodálatos, egyenes, tíz méter hosszú, öles vastag törzzsel rendelkezett, a csúcsa mégis elfagyott… – révedt maga elé Meleg László.

– És az azáleák?

– Igen, próbálkoztunk azokkal, illetve rododendronokkal is. A Rókavári forrás vizét felfogó „Szarvas-itató”, vagy más néven Békás-tó után lévő tölgyesben kaptak helyet: az első nagyobb csoportot rögtön a kis tó mellett kezdődő, és a Rókavári forrás felé vivő ösvény – ma Madárerdő tanösvény – elejére telepítettük. Csodálatos virágokkal, bódító illattal, ha behunyom a szemem, még ma is fel tudom idézni…

– Sajnos rengeteg kár érte utána ezt az azáleást, hiszen alapvető szabály, hogy addig szép és gyönyörű, amíg a természetes helyén van – és él. Azonban rengeteg olyan erdőjáró volt, aki letépte, de nem jutott vele, csak a Hétbükkfa forrásnál lévő erdészházig, mikor a 20 perccel azelőtt még gyönyörű és illatos növény már le is kókadt, hiszen ezek rendkívül érzékeny és kényes virágok. Teljesen nem tűntek el ezek az azáleás foltok, még ma is feltalálható belőlük néhány példány. Csak egyrészt elöregedtek, másrészt „rájuk kellene bontani” egy kicsit az erdőt, hogy némi fényhez jussanak. Ha gondozva lenne, olyan azáleás „völgyünk” lehetne, mint a megyeszékhelynek. Annak idején nagyon sokat gondoztuk, például fűrészporoztuk a környékét, mert savanyú talajt szeret az azálea, így teherautó-számra hordtuk rá a fűrészport a tövükre.

Az azáleás tisztások – foltok – telepítésének helyszínrajzát a pdf-re kattintva tekinthetik meg. A dokumentum Meleg László gyűjteményéből való.

Dr. Papp Attila