„Ma szikra, holnap láng, majd tűzerdő…”

Ha nagy történeti távlatokban gondolkodunk, ’56 októbere szinte karnyújtásnyira van tőlünk. Ehhez képest mégis sokkal kevesebb tárgyi emlék maradt fenn abból az időszakból, mint amennyi ténylegesen lehetne – a forradalom leverését követően még egy fénykép negatívja is a megtorlás eszközévé válhatott. A Thúry György Múzeumban azért akad néhány érdekes relikvia.

„Ma szikra, holnap láng, majd tűzerdő” – írja egyik, 1906-os versében Kosztolányi Dezső. Valahogy így terjedt ötven évvel később a forradalmi hevület is Budapestről vidékre. A fővárosi hírek október 25-re érték el Zalát. A megyében elsőként Nagykanizsán vonultak az utcákra az emberek, és a tüntetés egyik fontos mozzanataként elkezdték lebontani a Szabadság téren álló szovjet felszabadulási emlékművet. Ennek a napnak az emlékét fényképek őrzik, és néhány, látszólag jelentéktelennek tűnő kődarab – de ezekről majd később.

– A múzeum ’56-os anyagának egy része Rózsás Jánosnak köszönhető – mondja Kunics Zsuzsanna történész. – Az író a visszaemlékezése mellett egy borítékméretű lapot is átadott a múzeumnak, rajta kézzel írva: Pro Libertate, alatta Kossuth-címeres kitűző nemzeti színű csokorral, amit aztán fekete szalagra tűztek. A hagyaték része volt egy fénykép is a tüntetés estéjéről – a fotós nevét Rózsás János még 50 év múlva sem árulta el. Egy szerencsés véletlennek köszönhetően, amikor a munkatársunk, Hohl Zoltán ugyanezt a képet megtalálta a szüleinél, kiderült: Várhágó Károly, egy hivatalnok készítette a Járási Tanács ablakából.

Az emberek érezték, hogy történelmi események szemtanúi – a múzeum akkori, fiatal és bátor igazgatója, Kerecsényi Edit is ennek tudatában, a dokumentálás szándékával ragadott fényképezőgépet. Mindössze 15, leleményesen elrejtett kép negatívja maradt meg. Ennél azonban jóval több felvétel készült, például az emlékmű tetején álló szovjet katona szobrának ledöntéséről. Ezeket azonban Kerecsényi Edit maga semmisítette meg a tüntetők védelmében.

– Edit néni később arról is mesélt, hogy a forradalom idején megjelent röplapokat és újságokat összegyűjtötte, majd Majczen Mária színinövendék segítségével elrejtette a lazsnaki szociális otthon padlásán, a gerendák és a tető között – meséli a történész. – A csomagot később kereste, de mindhiába. Talán valaki időközben megtalálta, és félelmében elégette. Azért néhány október végi és novemberi eleji lapszám megmaradt a múzeumban, de ennél több is lehetne a birtokunkban, ha nem tűnik el a csomag.

Kunics Zsuzsanna még egy érdekes relikviára hívja fel a figyelmet, amit csak úgy hív: Edit néni doboza. Első pillantásra a tartalma aligha tűnhet kompromittálónak, hiszen csupán pár darab követ rejt.

– Vannak olyan fényképek és tárgyak, amelyek túlmutatnak önmagukon: a történetük, a sorsuk alakulása – honnan vannak, milyen körülmények között őrződtek meg – sok mindent elárul. Kerecsényi Edit kövei is ilyenek. Amikor a kanizsaiak 12 év várakozás után elkezdték ledönteni a szovjet emlékművet, potyogtak a törmelékek, amiből aztán mindenki vitt haza magával. Hogy ezek a darabok a szovjet katona vagy a Vörös János-féle relief maradványai, Edit néni sem tudta megmondani, de egy biztos: negyven évig rejtegette a kövekkel teli dobozt.

A történész reméli, hogy előkerülnek még olyan kincsek, amelyek a forradalom emlékét őrzik. A múzeum kapott ajándékba pesti szórólapot, és megvan a helyi nemzeti bizottság október 29-i nyomtatott határozata is, amelyben Paizs Ferencet bízták meg a város vezetésével. Az intézmény munkatársai azok jelentkezését is várják, akik magukra vagy rokonukra, barátjukra ismernek a Kerecsényi Edit által készített fotók valamelyikén.

– Az egyik felvételen egy fiatalember áll zászlóval és egy csokor virággal a kezében. Mint kiderült, a képen egy gimnazista, Kuczogi Ervin látható, aki ma már Amerikában él. Amikor bejött hozzánk a múzeumba, felismerte magát, és nagyon meghatódott. A kép többi szereplőjére már nem emlékezett, de arra igen, hogy amikor október 25-én csatlakoztak az olajipari munkásokhoz, a Somogyi Béla utcában egy idős asszony váratlanul a kezébe nyomta a virágcsokrot. Ez a gesztus egyébként sokat elárul az akkor uralkodó hangulatról. Egy jó barátunk mindig azt mondta, az volt élete legboldogabb napja – pedig neki nem is volt része a meghurcoltatásokban. Sokáig azt hittem, ez csak az ő személyes benyomása volt, de aztán egyre többektől hallottam ugyanezt: tényleg mindenki boldog, felszabadult volt.

Nemes Dóra