Érdekes emberek, érdekes történetek 74.

A 30. Város Napja alkalmából a Medgyaszay Házban tartott ünnepi közgyűlésen ketten vehették át a „Nagykanizsa Megyei Jogú Város Díszpolgára” kitüntetést. Vári Éva nagykanizsai születésű Kossuth- és Jászai Mari-díjas magyar színésznő, érdemes és kiváló művész, a Pécsi Nemzeti Színház és a Halhatatlanok Társulatának örökös tagja, a sokoldalú és gazdag színésznői pályafutása elismeréseként részesült a kitüntetésben. Dr. Szabó Gábor, a város szülöttje, a Szegedi Tudományegyetem professzora, a lézerek fejlesztése, az ultragyors spektroszkópia, valamint az optikai módszerek ipari és orvosi alkalmazásának nemzetközi jelentőségű fizikusi és kutatásfejlesztési tevékenységéért részesült az elismerésben. A két kitüntetettel a gálaműsort követően beszélgettünk. Szavaikból hangsúlyosan kiérződött a város iránti szeretetük.

A szívemben mindig kanizsai voltam, vagyok és maradok is

– Eszembe jutott minden. Megmutattam a kolléganőmnek, aki elhozott Pécsről, a mögöttünk lévő Rozgonyi-iskolát, ahová jártam, a zeneiskolámat és a középiskolámat, az utcákat. Millió emlék idéződött fel bennem. Amikor megkaptam az önkormányzattól az értesítést, hogy díszpolgárnak választanak, fel kellett dolgoznom magamban, hogy ez a város érdemesnek tartott arra, hogy díszpolgárának válasszon. Mérlegeltem magamban a kérdést, hogy Fejtő Ferenc díszpolgára Nagykanizsának, meg én is, hogy jön ez össze? Nagyon boldog és meghatott vagyok. Ez egy olyan fokú megtiszteltetés, amire soha nem gondoltam. Bár én a szívemben mindig kanizsai voltam, vagyok és maradok is.

– 18 éves koráig itt élt, mit tudott magával vinni Kanizsáról?

– Én a kultúrát tudom említeni. A pályaválasztásomban nagykanizsai indíttatás szerepel. Nyolc évig jártam zeneiskolába, játszottam amatőr színjátszó csoportokban és voltak sikereim. Az énektanárom a kaposvári színháznak is énektanára volt, aki egy alkalommal meghívta hozzánk Ruttkai Ottó színházigazgatót, aki látott engem, és amikor elmentem felvételizni a főiskolára, rögtön leszerződtetett Kaposvárra, a Csiky Gergely Színházba. Azt, hogy én a pályán vagyok, Nagykanizsának köszönhetem és ha lenne itt színház, biztosan nem költöztem volna el a városból.

– Életének 3 fő helyszíne Nagykanizsa, Budapest, Pécs. Pécsen van az otthona. Mióta él ott?

– Pécsre 1963-ban, Budapestre ’72-ben szerződtem, ahol 25 évig éltem. Budapest azért volt számomra érdekes, mert Magyarország egyvárosú ország, és aki Budapesten él és dolgozik, azt ismerik. Én semmivel sem lettem jobb színésznő Budapesten, mint amilyen előtte voltam, de ott rögtön Kossuth-díjat kaptam és mindenféle olyan kitüntetést, amit, ha vidéken maradok, biztosan nem kaptam volna meg. Budapestről már 2017-ben elköltöztem. Benne voltam a korban, nyilvánvaló, egyre kevesebb szerep jut egy idősebb színésznek.

– A Vári Éva tisztelői nyilvános csoport bejegyzéseiből is kitűnik, nagyon szeretik, tisztelik önt a pécsiek. Megkapta Pécs Kulturális Nagydíját olyan elődök után, mint Plácido Domingo és Kocsis Zoltán, és a közelmúltban Pécs díszpolgárává választották.

– Szeretem a pécsieket. Gyakorlatilag kezdő színésznő korom óta, ami a pályán történt velem, hogy felnőttem színészileg és emberileg is, azt mind Pécsnek köszönhetem. Nagyon sokat tanultam tőlük. A Pécsi Balett társulattal –, akik már európai hírűek voltak, amikor én bekerültem – rengeteget dolgoztam. Például a West Side Story című musicalben nekem is meg kellett tanulnom ugyanazt táncolni, mint őnekik. Tehát az iszonyatos munkabírásukat, a tisztességüket, a hozzáállást és alázatot a munkához, azt én mind Pécsen tanultam meg, és Budapesten kamatoztattam.

– Szinte minden jelentős prózai és zenés szerepet eljátszott, fellépett Moszkvában, New Yorkban, Washingtonban, Kanadába is ellátogatott. Mi volt a legkedvesebb szerepe a sok közül?

– Az Edith Piaf, amit ötszázszor játszottam el. Fantasztikus élmény volt magamnak is. Amikor megkaptam a szerepet, arra gondoltam, visszaadom, mert hogy jövök én ahhoz, hogy Piafot eljátsszam. Hogy jövök én ahhoz, hogy elénekeljem azt, hogy „Nem bánok semmit sem!” Amikor először játszottam Pécsen, még nem igazán tudtam, hogy mit nem bánok. Amikor már Pesten játszottam és benne voltam a korban, már tudtam, hogy mit nem bánok. Tehát, emberileg megértem ez alatt az 500 előadás alatt. De tudok mondani prózai szerepeket is Szomory Dezsőtől, Spiró Györgyig és olyan nagy drámai szerepeket, mint a Nem félünk a farkastól vagy Shakespeare Lear királyának bolond szerepét, hogy csak a szélsőségeket említsem.

– Hogy telnek a napjai, most is fellép színpadon?

– Persze, azért is megyek hamarosan vissza, mert holnap és holnapután két előadásom lesz. Úgy érzem, kerek és kész az életem, már tényleg nem bánok semmit sem. Azt tudom mondani, hogy jó kanizsainak lenni, és boldog vagyok! – vallotta Vári Éva.

Nagyon jó útravalóval kerültem el Kanizsáról…

Dr. Szabó Gábor, a kanizsai születésű Széchenyi-díjas magyar fizikus, egyetemi tanár, akadémikus, a Magyar Tudományos Akadémia tagja, Szeged díszpolgára egyetemi tanulmányait a szegedi József Attila Tudományegyetemen végezte el 1978-ban. A kitüntetettek nevében Szabó Gábor mondott köszönetet.

 – Apám orvos volt, általános iskolásként érdekelt a biológia, de 7. osztályosként, amikor bekerültem a fizikaverseny országos döntőjébe, ahol Öveges József professzor tartott előadást, az ő hatására irányult a figyelmem a fizika felé, de az érdeklődésem továbbra is megmaradt a biológia iránt – idézte fel azt a Szegedre vezető utat, amelyen középiskolásként elindult hazulról. S hogy milyen batyuval távozott a városból? – Nagyon tele batyuval. Itt föltankoltam. Az ember jelleme 18-19 éves kora körül kialakul. Ezt vittem el magammal, és ez az útravaló többé-kevésbé kitartott mostanáig – hangsúlyozta. Egész pályafutásom során gyakran foglalkoztam a lézerek orvosi alkalmazásával. Most is van egy projektünk, ami ezt célozza. Nyugodtan kijelenthető, hogy fizikusként valahogy megint előjön a fiatalkor, a gyerekkor. Elég sok ilyenfajta beszélgetést hallottam otthon a családban. Egyetemista koromban Csaba bátyámmal is nagyon sokat beszélgettünk. Amikor időnként hazajöttem, nem is tudtunk máshol találkozni, mint bementem hozzá esténként a kórházba beszélgetni. Ilyen értelemben a kórházi környezet, a fehér köpeny, meg az ilyenfajta találkozások valahogy bennem maradhattak.

– Sokfelé járt a világban, számtalan kitüntetéssel ismerték el a munkáját. Mit tart a legjelentősebb eredményének?

– Talán azt emelném ki, hogy Szegeden van egy vitathatatlanul világszínvonalú lézerközpont, ami részben a mi munkánkon alapszik. Azon a néhány eredményen, amit mi valamikor a ’70-es évektől kezdve részben Szegeden, részben együttműködések során, elsősorban Göttingenben értünk el. Ezek az eredmények bizonyosan hozzájárultak ahhoz, hogy a lézerközpont ott van Szegeden, és egészen bizonyos, ezek az eredmények, meg az akkor kiépült szakmai kapcsolatok most is segítenek a pályámban. Annak idején fiatal kutatóként megismerkedtem olyan emberekkel, akik a pályájukon szintén nagyon komoly sikereket értek el és akikkel ma is tudok fontos dolgokról beszélni. Fiatal kollégáimnak szoktam mondani, hogy a zsebemben lévő telefon egy elég értékes árucikk, mert abban van néhány olyan telefonszám, amin keresztül sok mindenkit utolérek.

A főfoglalkozásom megmaradt. Az ember csinálhat ezt is, azt is, lehet rektor, helyettes államtitkár, de mindig tanítottam. Az Öveges Józseffel való találkozás azért volt fontos, mert megerősített abban, hogy középiskolásként a fizika tagozatos osztályba jelentkezzek. Nagykanizsán a méltán ismert és legendás tanárom volt a Gulyás tanár úr. Ő matematika és fizika szakos tanár volt, aminek következtében én úgy mentem az egyetemre, hogy az első félévem tulajdonképpen sétagalopp volt, mert az a tudás, amit innen vittem, az bőven elég volt. Nem nagyon kellett semmit sem csinálnom. Azért az útravaló, amit emlegettem a köszönőbeszédemben, az komolyan veendő. Tényleg nagyon jó útravalóval kerültem el Kanizsáról. Részben a családi környezetem, részben a jó iskolák és a tanáraim, de ugyancsak nem csekély részben a kiváló osztályom miatt. Most is azt gondolom, hogy a leginspirálóbb szellemi környezet számomra a valamikori osztályom volt. Nagyon intelligens, sokféle érdeklődésű fiatalok voltunk ott együtt és tulajdonképpen egymást inspiráltuk. Mindenképpen meg kell említenem két olyan tanárnőnket, akik meg egyszerűen szerettek bennünket, ami szintén nagyon fontos egy kamasznak. Mosonyi Éva és Béres Gréta tanárnők. Mosonyi Éva az érettségi találkozónkon el is mondta, hogy szerencsésnek tartotta magát azért, mert taníthatott bennünket. Mi meg nagyon szerencsések voltunk, hogy a tanítványai lehettünk, mert őrajta olyasmit éreztünk, mint a szülői szeretet, aminek nincs feltétele, egyszerűen csak szeretnek bennünket.

– A gyermekei követték a pályán?

– A gondolkodásból valószínűleg magukkal vittek valamit. A lányaim érdeklődnek a világ iránt és kifejezetten olvasottak, ez talán egyfajta családi útravaló. Feleségem, Isten nyugosztalja, matematika-fizika szakos tanár volt, humán érdeklődéssel. Annak idején tagja volt a szegedi egyetem legendás, Pál István által vezetett egyetemi színpadának. Ha lett volna magyar-fizika szak, akkor ő biztosan azt választotta volna. Három lányom van, a középsőnél és a legkisebbnél vannak unokák. Sajnos az egyik Németországban, a másik Svájcban él, ezért kevesebbet találkozok velük, mint szeretném, de azt tudják a munkatársaim Szegeden, hogyha az unokák Magyarországon vannak, akkor én nem vagyok elérhető. Igaz, nem mindig tudom betartani, de törekszem rá…

BAKONYI Erzsébet

(Megjelent a Kanizsa Újság 2024. május 2-ai számában)