Mindig a távlati célra tekintettem és kerestem az oda vezető megfelelő utat…

Az 1992-ben 16 tanulóval, két tanítóval és egy technikai dolgozóval Nagykanizsán újraindult Piarista Iskola első tanítója, majd vezetője. Hobbija az írás és a kézimunkázás. Hamarosan napvilágot lát a Skóciai Szent Margit életéről szóló Királyok vére című könyve. Beszélgetésünk sorait olvasva Uzsoki László Józsefné Marikára igazak Pál apostol alábbiakban idézett szavai: „A jó harcot megharcoltam, a pályát végigfutottam, a hitemet megtartottam.” (2.Tim 4,7-8)

Pedagógusként kezdtem és úgy is fejeztem be szakmai élet-utamat. Falusi kisiskolában álltam először gyermekek elé, négy évtized elteltével a Piarista Iskola kisdiákjai közül mentem nyugdíjba. Néhány éve vettem át egykori évfolyamtársaimmal együtt Szombathelyen az 50 éves tanítói pályámat igazoló aranyoklevelet.

Gyermekkorom óta tanítónak készültem. A szüleim látták megingathatatlan érdeklődésemet, észszerűnek tűnő döntésük miatt mégsem vezethetett egyenes út a főiskolára. Saját példájukból okulva ők úgy gondolták, jobb, ha minél előbb pénzkeresővé válok, ezért közgazdasági technikumba írattak. A szaktárgyak távol álltak érdeklődési körömtől, kötelességből tanultam meg valamennyit. Igaz, később hasznomra váltak. Középiskolás koromban sikert inkább a sportban értem el. Russay Olivér testnevelő tanár úr hamar felfigyelt rám és beválogatott az atlétika, valamint a kézilabdacsapatába. Négy évig szorgalmasan edzettem, versenyeztem, amit később a pedagógiai főiskolán is folytattam. Mert kétség nem fért hozzá, hogy oda fogok jelentkezni. Döntésem E-kategóriásként azokban az években nagy kockázatnak tűnt, ám csodák csodájára, elsőre sikerült felvételt nyernem. Teljesült a régóta dédelgetett vágyam.

Kétgyermekes édesanyaként a Hevesi-iskola igazgatóhelyettese voltam, amikor (belső indíttatásból) lehetőségem adódott igazgatói és fenntartói engedéllyel megszervezni egy osztályban a hitoktatást, majd a város első katolikus osztályát. Ez volt a csírája a későbbi elköteleződésemnek. Általam nagyra becsült, kedves kollégám: Steiner Csaba, az egykori piarista diák bemutatott dr. Jelenits István piarista tartományfőnök úrnak abban a reményben, hogy segítséget kaphatok a katolikus osztály patronálásához. Várakozáson felüli támogatásban részesültem. Havonta utazhattam Budapestre, ahol Farkas István piarista atya gondoskodott a lelki felkészítésünkről, naprakész törvényességi tájékoztatásunkról. Segített, erőt adott.

Az élet különös ajándéka

Közben a Piarista Rendtartomány konzisztóriuma úgy döntött, hogy bejelenti visszatelepedési szándékát Nagykanizsára, újranyitja a több mint negyven éve kényszerűen megszüntetett iskolája kapuját. Úgy szerveztük az iskola újraindítását és vállaltuk a beírást, hogy nem volt biztos helyünk, nem tudtuk, hol fogunk tanítani. Talán ezért is született az a megoldás, hogy alulról építkezve indulunk, csak első osztályosoknak hirdettünk jelentkezést. 1992-ben 16 tanulóval, két tanítóval és egy technikai dolgozóval újraindult Nagykanizsán a Piarista Iskola. A lehetőséget, hogy első tanítója, majd vezetője lehettem, az élet különös ajándékának tekintettem és tekintem ma is. Soha nem múló hálával gondolok dr. Jelenits Istvánra, dr. Perendy Lászlóra, dr. Ruppert Józsefre, akik bizalmat szavaztak a nehéz, de gyönyörű megbízatásomhoz. Az első év a sok bizonytalanság ellenére csodaszép volt. Januárban már 52 család jelezte, hogy az új tanévre hozzánk szeretné íratni a gyermekét. Kezdődhetett az újabb tárgyalássorozat, hiszen nagyobb helyre lett szükségünk. Tudtuk, hogy nem lesz könnyebb, ismét zord idők következnek, de nem riadtunk. Rendkívüli védőháló, sziklaszilárd, mindenre elszánt, segítőkész szülői csapat vett körül bennünket. Mivel újra és újra párhuzamos osztályokat sikerült indítanunk, két év elteltével szűk lett a második állomáshelyünk is. Végül nehéz tárgyalások, észszerű megállapodások eredményeként beköltözhettünk a Sugár úti, egykori konviktus épületének első és második emeletére. Minden tiszteletem Balogh András és Merksz Andor igazgató uraknak, akikkel diplomatikusan tudtuk az együttélés gondját-baját megbeszélni.

Az iskola indulásának első évében megjelentek az egykori, akkorra őszülő halántékú piarista „öreg” diákok. Kanizsaiak, Budapesten élők hozták a kis ajándékaikat. Könyveket, régi bizonyítványokat, évkönyveket, diákkori egyenruhát, később iskolazászlót varrattak, más, nemes ajándékot adtak és nem utolsó sorban erkölcsi támogatásukról biztosítottak bennünket. Az iskola lelki pártfogója, motorja kezdetektől Perendy atya volt, aki havi rendszerességgel tartotta a diákmiséket, vezette a kirándulásokat, zarándoklatokat, sítáborokat, nyári táborokat, erdei iskolákat. Elfoglaltsága esetén önzetlenül helyettesítette Szabó Ádám atya, akitől nem tudtunk lehetetlent kérni. Csodálatos időszak volt. Emlékét fotókkal teli évkönyvek is őrzik.

–  Voltak-e közben gondok, nehézségek, fájdalmak, buktatók, sikertelenségek?

– Igen, voltak. Ám „fentről” mindig kaptam kellő lelki támaszt a megoldások kereséséhez. Károlyi Amyra gondoltam gyakran, aki azt írta: ne jajveszékeljünk, ha kiesik egy tégla a katedrális falából. Tegyük oda a vállunkat és tartsuk, amíg érkezik az önzetlen segítség.

A felső tagozat indulása idején Perendy atya átvette az intézmény vezetését és elkezdte a gimnázium szervezését. Nekem csökkentek a feladataim, így több időm maradt, a szolgálat mellett tanulhattam is. 1996-ban közoktatási szakértői mentori oklevelet szereztem a BME-n, 1997-ben általános iskolai katolikus hittanári diplomát a PPKE Hittudományi Karának levelező tagozatán. Felkérést kaptam az időközben megerősödött KPSZTI szervezésében zajló Keresztény Kerettantervek készítésében folyó munkára, melynek örömmel tettem eleget. Megtiszteltetésként éltem meg, hogy tagja lehettem a megalakult Katolikus Intézményellenőrzési és Értékelési Csoportnak. Éveken keresztül látogattam, segítettem az ország katolikus intézményeit Soprontól Gyomaendrődig, Tapolcától Miskolcig, Székesfehérvártól Budapestig, Kőszegtől Kalocsáig. Sokat tanultam a látogatások során. Vittem a jó hírt egyik helyről a másikra, adtam át a tapasztalatokat, erősítettem, bátorítottam társaimmal együtt a szigetként működő iskolákat, óvodákat. A segítő-ellenőrző munkát és a tanítást egyformán nagyon szerettem. Mindig a távlati célra tekintettem és próbáltam keresni az oda vezető megfelelő utat.

Az első szeptemberi becsengetéskor, mely már nem az iskolában ért, könnybe lábadt a szemem. Túlságosan nagy volt a csend körülöttem. Hiányzott a gyermekcsivitelés, a zsongás, az „iskolaszag”. Ma már békés mosollyal nézem egykori iskolám kapuján ki-bejáró diákokat, pedagógusokat. A szerzetes atyákon kívül alig ismerek valakit. Megjegyzem, ők sem ismernek engem.

Új örömforrások

Sokat járok könyvtárba, naponta sétálunk délutánonként egy-két órát a férjemmel. Hódolhatok két, félve őrzött hobbimnak, az írásnak és a kézimunkázásnak. Az írás régóta kedves időtöltésem. Főiskolás koromban és gyakorlópedagógusként is rendszeresen vettem részt pedagógiai pályázatokon, díjazott írásaimból tartottam felolvasásokat. Publikáltam szaklapokban, gyűjteményes kötetekben, antológiákban. Érdekességként említem meg, hogy évekig írtam az egykori, Pék Pál által szerkesztett Kanizsa Újság kulturális rovatának. Kötetnyi interjút, cikket őrzök, melyet előadó- és alkotóművészekkel, híres, tiszteletre méltó emberekkel készítettem.

Első gyermekkönyvecském 1997-ben jelent meg Földre szállt az ég címmel az Agape Kiadó gondozásában. A szép illusztrációkat kedves, egykori kollégám, Ambrus Márta művésztanár készítette. Ezt követte ugyanennek a kiadónak Példaképed sorozatában 2005-ben – a Piarista Rendnek és dr. Ruppert Józsefnek köszönhetően a Glicerio Landrianiról szóló könyvecske, melyet Soledad Folch, az akkori katalán nagykövet felesége illusztrált. Újabb szünet után, 2015-ben egy novelláskötettel jelentkeztem Ráchel könnye címmel, melyet Ambrus Márta különleges képeiről készített fotók díszítenek. A könyv magánkiadásban, támogatók nélkül jelent meg a Czupi Kiadó jóvoltából. Hálás vagyok Czupi Gyula igazgató úrnak, aki magas szintű szakmai tudással, támogató kritikával, javaslataival segítette a munkámat. A Czupi Kiadó vállalta a négy kötetből álló, kisgyermekeknek íródott Réka könyveim kiadását is. Ezek is önerőből valósultak meg. A sorozat főhőse egy csupa szív, cserfes, mégis szerethető kislány, akinek Dombaljai és iskolai kalandjait hatéves korától kiskamasz koráig kísérheti az olvasó.

Szórakoztat, megnyugtat a kézimunkázás is. Számát sem tudom a sapkáknak, sálaknak, pulóvereknek, melyeket az évtizedek alatt készítettem. Az utóbbi években mesefigurákat is horgolok az unokáknak és sokat elajándékozok ismerősöknek, rászorulóknak. Igazi kedvenceim a horgolt képek, közülük is az Árpád-házi szent királylányokról készült sorozat. Jelenleg a lakásunkat díszítik, de már kigondoltam, hova fogom ajándékozni. Bízom benne, hogy elfogadják. Két alkalommal volt önálló kiállításom a HSMK-ban Horváthné Gelencsér Edit és Kovácsné Mikola Mária jóvoltából. Részt vettem több alkalommal Zalaegerszegen gyűjteményes kiállításon is.

– A családról, a gyerekekről is hallhatnánk?

– Örömmel tölt el, hogy mindkét gyermekünk szép pályát választott. A lányunk szociálpedagógus, gyógypedagógus, fiunk több szakvizsgával rendelkező ügyvéd. Választott pályájukat élethivatásnak tekintik. Rátermettek, elhivatottak, szépen, eredményesen, hasznosan tevékenykednek. A legtöbb örömöt pedig az unokázás adja. Attila 12 éves, Szonja 7. Mindketten két tannyelvű iskolába járnak, értelmesek, jól tanulnak. Szüleik példáját követve napi olvasók, ami manapság már nem általános. Attila ügyesen focizik az FTC egyik kölyökcsapatában, Szonja pedig balettozni és táncolni tanul. Minden velük töltött perc, óra, nap különleges boldogságforrás.

Férjem, a valaha aktívan sportoló, majd minőségi sportot irányító, manapság inkább sétálni vágyó nagypapa ismét sportpályákra jár, sokat rúgja a labdát fáradhatatlan unokájával. Én sütöm-főzöm kedvenc ételeiket, arra törekszünk mindketten, hogy a csimoták minden percét élvezzék a kanizsai vakációknak. Amikor elutazik a siserehad, vágyunk egy kis pihenésre, de reményteli szívvel várjuk a következő derűt, vidámságot hozó találkozást.

BAKONYI Erzsébet

(Megjelent a Kanizsa Újság 2024. április 17-ei számában)